Kérdés

Háborognak a tettek fejem zord alagútjain,
és a düh, mi a feneketlen sötétségben
szikraként pattan szét, majd
érthetetlen némaságot zúdít szavamra.

arcátlanul szembeköp múltam ágyasa,
s mint egy marék húst, vetnek vadak közé
mihaszna hitszegő urak.
nem lettem más, csak vézna gúnyalak.

és akárhányszor a remény egy halovány
sóhaja üti meg fülem, s rajtam nevet,
bánom, mikor mondhattam volna,
nem mondtam nemet...

Mert ha csak pár gyenge pillanatig is,
de mertem hinni elárvult szememnek...
Megtanultam már a semmibe nézni,
s királlyal parasztként odébb lépni.

s vajon mit érnek a szavak,
mik ajkaink közt ragadnak,
és a kietlen kopár düh,
ha bennünk marad?

folyton csak a választ keressük,
falakat döntve, csendben vagy ordítva,
s az eleven életet
elsöpörjük, mint aprócska részletet.

megöregedve majd, a végső órát ütve
lapozgatunk egy válasz nélküli emléket,
kérdés nélkül a válasz,
csak egy ostoba csendélet...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-02-22 18:02:33
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-22 18:02:33