Kzm II /Romkert séták/

I.
Bár itt van előtted
Pőrén a gyalázat,
De te aléltan
Ruhádba rejted.
Két remény közt is
Az átverés áltat,
S vert hiteink mögé
Kúsznak nyugdíjas
Nosztalgiák.

Dolgaink fölött
Kényúr lett a látszat,
S ami szépnek tetszik,
Arra is van már
Ésszerű magyarázat.
Romok felett leng
Háromszínű zászló,
Rózsaszín ígéret,
Nemzetiszín álom.

Nem vigyáztunk arra,
Amink maradt épen,
Éppen azt adták el
Nyálverő csibészek,
Hogy még emlékeidet
Se lássad olyan szépnek.
Emléktelen élsz hát,
Magánvilágodban,
Kényelmesre szabott,
Egyenszabadságban.

II.
Az élettől,
Kortól független létezés                          
Érintőképernyős
Fedezékének közönyébe
Utalt, szürke tekintetű,
Füldugós alvajárók
Tompa, méla tömege,
Melyeket idegen erők
Terelnek reggelente,
S Dőreség lenne
Bízni benne,
Hogy képzeletükben
Még ott lebeghet,
Vesztett édenük emléke.

Vedd észre azért,
Hogy bizonytalan
Kérdéseid felett,
A hatalmi téboly
Határozott
Elgondolása leng,
S kezében minden
Eszközzé lelketlenül.
S azért lehetetlenülsz el,
Mert lojalitásod
Az a fegyver, mellyel
Torkodat magad vágod el.

III.
Van,
Akit a vihar
Kiszakít, ápol.
Van,
Aki még mindig
Önfeledten táncol.
Van,
Kit létszűkülete gátol,
Van,
Aki még becsületből,
Dacból harcol,
S van,
Aki beássa,
Vagy megadja magát.

És ez mostani rend,
Mely megveszi kilóra
Fénylő elmék villanásait,
Kitermeli magának,
Hithű kollaboránsait.
Kiknek nem szent,
Ami megtartó érték,
S úgy vélik, hogy a szó,
A gondolat is csak áru,
Mely pénzzé alakítható.
Attól vesznek el mindig,
Akinek adni kéne,
S akinek jutott bőven,
Az nem sarcolható.
Belőlük élnek,
Jutalékuk tőlük kapják,
S mégiscsak furcsa volna,
Ha gazdáikba
Harapnának a kopók.



Remeg a penge
A meghasadt tudatban,
S Abszurdisztánban
Továbbra is rendezetten
Mennek a dolgok.
Rezdül a léc alattunk,
S létalapunkat
Naponta fojtogatja
A hibbant retorika,
S folyton változó
Megváltás-teóriák
Alatt hamvad
A remény parazsa.

Sebaj.
Erre mit se hajtunk,
Nem itt, és velünk
Történik ez.
Terül a gyomor,
S derül a kedvünk
Éldegélünk boldogul.
Nem foglalkozunk
Ama a honfitársunkkal,
Ki e honban hontalan,
S nehezen boldogul.
Tőlünk tényeik
Fényévnyire állnak,
S aki legalább
Fércelni szeretné
Rongyolt lelkén a rabruhát,
Tőlünk még cérnát se kap.

IV.
Düledék romokon
Borzongó nyomor oson,
S a komor omladékokon
Ottfelejtett időnk búja kong.
Bármi, ami épül, rommá lesz
Egykoron, s minden ódon
Fényképalbumon múlt-korom
Borong. Lecsendesülsz te is,
Szemed az albumon.







Újra él a régi kenyérgyár
A Százados úton, s a lisztporos
Műhelyekben, fehérlő alakok
Ingujjra vetkezetten gyúrják
A tésztát, sütik a létalapot,
Amelyre minden rend, kellene,
Hogy építkezzen, s nem hagyni,
Azt, hogy a parkolóvá csonkított
Üzemi talajon harsonázzon a gyom.

Szikrás pendüléssel lódul a fém,
Csendülő dallal indul a vasgyár,
Lankadt gépinakat borzol újra,
Az ébredő, régi, nagy buzgalom,
S a vagongyár csarnokaiban ismét
Dalol a kegyvesztett szorgalom.
Minden sallang, ólmozó félelem,
Nyűg, a semmibe hullik, a munka
Újra az úr, a teremtő oltalom.  

V.
Düledékek búja bolyong
Hátrahagyott hantok között.
Romlott, romantikus ormokon,
Porladó korom az oltalom.
Ódon asztalomon albumom
Nyitva hagyom. Ónkupámból
Iszom bíborló borom,
S álmodott álmokról álmodom.


2013-05-07










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-05-13 07:37:30
Utolsó módosítás ideje: 2013-05-13 07:37:30