Bicska

csak a tehetetlenség ragacsa, a megalázó kiszolgáltatottság
marad a történetből közel negyven év múlva: hogy
megyek hazafelé az iskolából valamelyik semleges
évszak estébe hajló délutánján, úgy tízévesen. vállamon
iskolatáska lesz, fejemben a jövő gyönyörű képei
cikáznak: seriff leszek vagy valami hasonló, s küzdök
rendért, igazságért, lobogó hajú, szőke szerelemért,
s karcolásokkal megúszom az egészet. megyek majd haza,
vizes lesz a járda, apró szemekben hullik az eső a hal-
szürke égből, ráérősen haladok. mindegy, úgyis szétázok,
mire hazaérek. a fiúknak is mindegy az eső, akik rám
várnak. a kanyar után balra nyárfaerdő lesz, jobbra
drót-, aztán zöld deszkakerítés, s ahol az véget ér, kis be-
ugró, méteres se lesz. a ház beljebb épült, mint a kerítés,
s az a zug remek búvóhely. ott fogjuk ijesztgetni
egymást: valaki előrerohan, mintha sietne, aztán beáll
a kerítés szögletébe: huhh vagy bakk! egyszer csak ott
állok a sarokban, körbevesz majd három-négy fiú, és
bicskával hadonásznak a hasamnál, és később
már nem fogom tudni, hogy mit akarnak, akarnak-e
valamit, vagy csak jól megijeszteni. utóbbi sikerül,
pedig aki a bicskával hadonászik: szomszédgyerek,
anyja számtalanszor ken nekem is zsíros vagy lekváros
kenyeret, s a fiúnak is anyám. egyszer megharap majd
a kutyájuk a combomon, hatalmas fehér kuvasz,
de nem lesz vészes. csak megkap. alig serken
a sebből vér, inkább a fognyomok látszanak. a fiú
egy évvel lesz idősebb nálam. a társai(nk)ra nem emlék-
szem majd, hogy kik lehettek. csak rá. s vele később is
jó viszonyban maradok. elfelejtjük a bicskázást,
illetve nem beszélünk róla, de az emlékezet azért
megőrzi, s negyven év múlva is tisztán látom,
ha behunyom a szemem, ahogy a hal-
szürke ég alatt hasamhoz tolja a halszürke pengét – és
esik az eső, aztán meg eláll. hogy benne meddig él majd
a bicskás kép, nem tudhatom, s egy idő után meg sem
kérdezhetem, mert fiatalon meghal a szomszédfiú,
harmincvalahány évesen. anyámtól fogom hallani a halál-
hírt, amikor egyszer látogatóba érkezem. ám annyira
valószerűtlen az egész, hogy el sem hiszem. amikor
viszont a bicskakaland után hazamegyek, nagyanyám fag-
gat majd, mi bajom, mert látja a feldúltságom, ám
nem mondom meg neki, mi történt. de az is lehet,
hogy mégis elárulom, s akkor nagyanyám nem tehet
mást, átrohan a szomszédba, és jól összevész
a fiú édesanyjával, hogy az miért nem neveli meg jobban
a buta kölkét. amíg többféleképpen történhet a cselek-
mény, a folytatás is többesélyes. sőt, amikor kiválasz-
tódik az egyetlen alkalom, még akkor is számtalan esély
kínálkozik elágazásra. bizonyos lehetőségek viszont
végleg bezáródnak – ám ha elfelejtek egy történetet, s csak
a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság megalázó ragacsa
marad, akkor is újra- és újra játszhatom mindig másként,
mint a seriff az igazságtétel pillanatait, vagy a beteljesülő
szőkeséget. átírhatom az emlékeimet, de a valóság,
amely elkísér majd eddig a versig,
ugyanaz marad?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Székelyföld, 2012/7,
Feltöltés ideje: 2013-08-12 10:34:58
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-12 10:34:58