Csapongó

Úgy szeretnék egyszer fürödni egy patakban.
Egy patakban, amely elég nagy ahhoz,
hogy néhány karcsapást lehessen tenni benne,
de  kisebb, mint egy folyó,
olyan kedves, otthonos méretű,
mint a gyerekkor, ami nem múlt el teljesen,
mert bármikor fölidézhető.

"Ölelkezni a pillanattal"

Látod, ahogy biciklizek estefelé a hársak között egyenesen a Napba? Annyi mindent adnék neked,
de először megtanítanálak úszni. Rá kell feküdni a folyó-testére és megtart.Mint egy kis dióhéj, na ezt
képzeld  most az vagy. Fölötted a Nap, az orrod hegyét le fogja sütni, de a lebegés lesz az első, amit
mutatnék, a ráfekvést a vízre, hogy szeresd, bízz benne mint az anyaméhben. Őselem. Az enyém, hát azért.
A múltkor kérdeztem tőled: a te patakod milyen? Kék, de nem párizsi kék, inkább ibolya, az is halvány
és foszladozó, és ahogy visszatalál a szürkébe, hideg rózsa csillan rajta, de csak kicsi. Te észrevennéd
ezt az árnyalatot, jegecskének hívod, hideg rózsaszínnek.
Az én patakomra azt mondanád:semmilyen,  olyan vizet mindenhol találsz. Asszony ő és szeszélyes.
Melegnek érzem és karamellnek. Ne képzelj a folyómra fényeket magába rejti
titkait.

Lustán ereszkedik bele a Nap, nem siet. Ágyat bont magának hat után,
mindig lejjebb az égen, míg a nőhöz ér. Nász a faluvégen. Épp olyan. Tudod mit ennék most? Paradicsomot az illik ide, és szalonnát  puha kenyérrel.
Valamikor volt itt egy kiserdő, de kivágták a fákat, pár cigánymeggy maradt és
az emlék, hogy én itt mindig féltem, mert tudtam, hogy egy róka utánam jön. A tőről nőtt, satnya
akácok virágait ettük, és nem törődtünk azzal, ha összekaristolja a kemény fű a lábunk szárát.
Szeretem, ha a természet játszik velem. A fehér fürtök, a gazok és a zöld füvek. A hajnalok és a békakuruttyolós meleg éjjelek.
Az egymáshoz vágott iszap a mélyről.
A vízben már egész nagy a sás, és az a hosszú szárú sárga vízinövény: kiirthatatlan, erőszakos, csokrot
köthetnék belőle ha lenne nyesőolló nálam. Ezt festette meg Maci, de a Linkót nem képzelte hozzá, csak a sárga virágokat,
a háttér nemszeretem kék lett.A mellette lévő kukoricás a szerelmeseké,mint egy jelenet a  Kusturica- filmben. Igazad van,az a napraforgós volt, ahol landolt a bugyi. Csaponganak a gondolataim, így jó most. A kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel hántottam le a zöld leveleket,
hogy szagoljam a belsejüket, amik apró fogakat takartak és a hajuk: a hajuk, a szőke meg a vörös. Enélkül nem volt nyár, mezítláb és rohanva ölelkeztünk azzal a pillanattal, a fiúval: a csóróval, amit mi úgy hívtunk: kamaszkor…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-09-07 09:14:20
Utolsó módosítás ideje: 2013-09-07 14:08:32