A folyó

lehet, nektek csak egy név a Duna,
pedig mintha az ég aludna benne,
a medre az ágy, és néha oly lágyan szólít,
hogy különös vágy bódít,
mert nyárasszony térdig felhajtott szoknyában,
lábal a partmenti sodrásban,
ilyenkor meleg a víz, akár a szív
mielőtt őszbe pihenne.

nekem tavasszal a legszebb,
ha a száraz nádlevelek a szélben zizegnek,
és a sárga furulyák bugája,
rigófészkek puha dunnája,
bennük ezernyi éles tőr, a sok éhes csőr,
s ha csitul a zsivaj, pár vad hullámtaraj,
tollnövesztő csendre himbálja őket.

egy kőhányáson szoktam ülni,
onnan nézem ahogy a teherhajók Pest felé dohognak,
este, mikor jelzőfényeik felragyognak,
vöröses szalagok futnak a fodrokon,
kinn a fűzfalombokon megpihennek,
majd tovább sietnek,
lángra gyújtva az ártéri őzek szemét.

mégis, talán a téli folyót szeretem,
mikor fölötte hófehér sirályok szitálnak,
és a nyárfák agancsairól rebbenő kárókatonákat
vijjogva szidják, ha azok halat találnak,
már mindenütt a dér az úr,
a hidegtől néhány csillaggomb meglazul,
- a vízre csusszan az ég sötét kabátja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-10-06 16:00:46
Utolsó módosítás ideje: 2013-10-08 15:24:09