Bélpoklos

Nem vagyok részeg.
Csak éhes.
Illatok és ízek emléke.
Ráeszem magam arra, akit táplálok.
Szívem szívja az illatom. Minden lélegzetvétel egy dobbanás.
Letárázom magam, hogy tudjam, milyen súlyú a lelkem.
Fantomtestrészeim kapálóznak.
Maga felé.
A szememmel, amit magamból látok, egyre kevesebb lesz.
Ma már csak kopog azon, mibe korábban beleszúródott.
Különös esetben az éhség által halálossá válhat a cukorbetegség,
minek oka a zsírmáj.
Kapóra jön, hogy a legfinomabb falatokat szoktam utoljára
hagyni, mert egyébként is azokkal emésztek.
Rágom a körmöm.
Nyelem a nyálam.
A lelkem tükre mögött soha se köpöm magam agyba,
ami seggbe bassza a szemem.
Ráharapok valamire. Feltöröm a plafont és leszívom az agyam.
Valami zúg a fejemben.
Szilánkosra törtek a hallócsontocskák.
Csonkolom magam.
Most végre teljesülne is az a kívánság, hogy szopjam le magam,
ha nem harapnék rá.
A csontjaimat madárcsontúvá felélem.
Inamba szállt a bátorságom,
mit a csontomba ültettem, ami velőt rázó.
A bőrömben töröm porrá a csontom.
Utánanézek melyik a fájdalmasabb megoldás,
és azt választom.
A levegőben sodródnak az apró égési hegek.
Álarcomra fanyalodok lelki táplálék gyanánt, mint döghúsra.
A leszedett álarc csak egy kisírt jelmez.
Igyekszem rágni.
Miközben ízlelem, fáj is.
Minden egyes vércsepp a tócsában spirálként hullámzik tovább.
Kihúzom az alvadt vért az eremből, mint hernyóbábból
a selymet, és mint spagettitésztát tekerem fel a villámra.
Az idegek közötti elektromosság érzéstelenít.
Olyan, mintha kifordulnék magamból, ameddig bírom.
Ameddig fizikailag ez lehetséges.
Olvashatóvá tehetem a bennem lévő tükörírást.
Nem találtam magamban a lelket.
Öngyilkos merénylet a nagy semmiért.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-10-28 19:40:51
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-05 17:15:07