Ünnep

Mindenki csak "A Krampusz"-ként emlegette. Senki se tudta, ki vagy mi volt előtte,
és hogy egyáltalán valamikor leveti-e a jelmezét. Sem kora, sem neme nem volt ismeretes.
Állítólag abból élt, hogy karácsonykor a télapóimitátorok mellé szegődött ijesztgetni a gyerekeket.
A furcsa csak az volt, hogyan lehetett egyszerre az ország különböző városaiban ugyanazon nap
ugyanazon órájában.Az már nem is került a szóbeszédbe, hogyan osztja be egész évre
az egy nap alatt összehozott keresetét. Boltban sose látták, legfeljebb buszmegállókban
és szemétlerakóknál, kizárólag sötétedés után. Találgattak,vajon miért rejti el az arcát -
fekélyei vannak? Nem bírja a fényt? Infantilis kedvtelést űz és nem veszi észre hogy már nem vicces?
Netán feltűnési viszketegségben szenved? Vagy egyszerűen szégyellős?

2013-ban is ugyanúgy várták a lappföldi Mikulást, mint eddig. Több tízezres tömeg ácsorgott
a Liszt Ferenc reptéren, legtöbbjük gyerek, sokan közülük piros kabátban, piros sapkában,
fehér bojttal a végén. Az állatkert gondozói két rénszarvast vezettek kötőféken, hogy míg nem jön a Mikulás,
legyen mivel lekötni a lurkókat. Délután háromra várták, fél négykor még sehol nem volt a repülője.
Négyre mégis megérkezett. Nagyapósan integetve sétált le a lépcsőkön, kedvesen biccentgetett jobbra-balra,
egyik kezével szaloncukrot szórt az emberek közé, a másikkal kétdecis reklám-kólásdobozokat osztogatott.
Nem kért elnézést a késésért, de ezt természetesen mindenki azonnal megbocsátotta neki. -
Később indulhatott, valószínűleg hazájabeli rajongói nem hagyták az előző repcsire felszállni,
vagy öreg csontjai miatt nehezen készítette össze a több zsáknyi ajándékot.
A késés ellenére minden úgy zajlott mint szokott,kivéve azt, hogy most az utaskíséret a gépen maradt,
és nem jött vele egyetlen krampusz sem. Egy kamaszfiú azzal élcelődött, hogy az ő "helyi Krampuszukat"
szólongatta a recsegő mikrofonban, mint egy szófogadatlan kiskutyát:
- Na most gyelle Klampuszka, vál a Mikulász báci! hol jállsz, cak nem
semétbe tulkállsz máll megint? Van itt frissz jó saloncukollpapíl meg üresz pepcikólászdobodz,
bele isz hudozunk! De ha mald pilos hó eszik, akkol kapc te tőllünk akállmit isz!
Egyre többen csatlakoztak a gúnyolódóhoz, jóllehet nem is tudták kiről van szó.
Egyszercsak a tömeg itt-ott szétvált, utat engedve a mentősöknek. Egyre több üres folt keletkezett,
felülnézetből gabonakörökre emlékeztettek. Közel száz gyerek fuldoklott egyszerre a félrenyelt
szaloncukortól és a mohón szájukba tömött csomagolópapíroktól, melyek színes,cikkcakkos vége meg-megcsillant
az elkékült ajkak között. A szülők és tanítók észveszejtve sikoltoztak, mert végig kellett nézniük,
ahogy az elsősegélyesek próbálják eltávolítani az elakadt falatokat, sikertelenül, mert minél jobban
húzzák, az áldozatok szemgolyója annál beljebb csúszik gödrében, a kiálló szaloncukorpapír-darab pedig
sose ér véget, több méteresre nyúlik, vörösesrózsaszín és irtózatos büdös, akár a kiöntött kanális.
A szülők nem törődnek bele,ott rúgják-vágják a mentősöket,ahol érik, olyan hevesen rángatva ordítoznak a fülükbe
hogy leszakad mindenestől a hallószervük, a sarki sütödések kagylókat és cimpákat árulnak,
szőröset vagy szőrmentest ízlés szerint.Az eszüket és fülüket vesztett emberek - ha ugyan még annak
lehet őket nevezni - dühükben kicsi a rakás nagyobbat kíván-t játszanak, és a rendőröktől elvett
gumibotokat lenyomják egymás torkán, habos nyálat gurgulázva röhög egy öreg nő, akinek feldugtak egy
szegecses viperát.
Fél óra múlva a helyszín olyan mint egy disznótor rengetegszer egymás mellé vetített képe:
a véres-salakos pocsolyák már bőrösödnek a fagytól, a fehér, földön fekvő süldő testekből meleg gőz száll fel.
A téren felállított fenyőknek karácsonyillatuk van, és a szállingózó hó mintha szőlőcukorral hintené
meg karjaikat, úgy hogy már csömörükben lekonyulnak. A szél kandallók csípős aromáját hozza
messzi családi házaktól. Mintha lassított felvételt néznénk egy Lars von Triers-filmben -
vöröskeresztes dzsekijű, izmos alakok térdelnek kis buckák fölött, körülöttük síró gyerekek plüssállatokkal
a hónuk alatt, ujjukat szopva, a zilált hajú felnőttek meg mintha egy társas modern balettjelenetet
próbálnának pantomimre ültetni. Annyi hang keveredik, hogy az egész összemosódik egy víz alatti füldugulás
béna nyugalmává.

Télapót nem kereste senki, eltűnése is ugyanolyan természetes volt mint érkezése
egy megkérdőjelezhetetlen archaikus mesevilágból.
A rénszarvasok egy bevásárlóközpontban kötöttek ki, agancsuk köré giccsesen villódzó karácsonyfaégők
tekeredtek a lakásdekorüzlet kirakatában. Páran megálltak megsimogatni őket, de mivel árcédulát
nem találtak rajtuk, továbbmentek. Az eladókisasszonyok ruhakefével áthúzták a szőrüket,
majd iratűzővel a cég emblémáját csattintották a fülükre.
Télapó mint aki jól végezte dolgát, leült szállodai szobájában egy karosszékbe,forró teát kortyolgatva
szemét lehunyva pihent, majd felnyitotta a dohányzóasztalkán talált iPadet. A legfrissebb hírekre kattintott,
és attól amit látott, egészen kimelegedett - félmeztelen mikulássapkás gyerekek a földön,
- Hm, itt ma tényleg piros hó esett! - somolygott magában. Szorította a nadrágja, ezért kigombolta
a sliccét, egy kis arany csengőt kötött a pénisze tövére és a tragédiáról szóló cikket olvasgatva
maszturbált hangulatos csilingelés közepette. Mikor ezzel kész lett, lassan, komótosan kibújt mikulásjelmezéből.
A Krampusz volt alatta.
Nagy, piros ajándékos zsákja titkos belső zsebéből elővett egy alufóliába tekert valamit.
Nyomkodta, szagolgatta, hümmögött, mondván:
- Ez még ehető, íme a karácsonyi elővacsi!
Fölhajtotta krampuszálarcát és beleharapott a több hetes, szeméttelepről előkotort ürücombba.
- Ez az első ünnepem évtizedek óta, hogy legalább friss husit... láthattam. Megérte
a hosszú, kényelmetlen potyaút Lappföldre egy furgon hátuljában. Megérte a pilótát, a Mikulást és kísérőit
altatós kólával elkábítani, fafűrésszel feldarabolni és apránként leküldeni a vécélyukon át
a szabad égbe. Megérte valaha pilótának tanulni akkor is, ha végül csak csöves lett belőlem, akkor is.
Ezért a repülésért minden megérte. Ez a látványkonyha pedig minden éhezésért kárpótol.
- azzal örömtől könnyes szemmel görgette egyik véres fotót a másik után. A csorgónyálú,remegő kezű vénember.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-06 10:07:51
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-06 10:07:51