Üzenet

Egy művész barátomnak



Le a téglatörmelékes alapokig,
le a rozsdálló betonelemekig,
le a vérfoltos kövezet sikoltó
rései közt áttörő gyomokig,
ahol már a kóborló emlékezet
sem őgyeleg csodátlanul,
s csak fakul egyre gazdátlanul.
Korszerű ez a romlás,
villan s kifakul a bőrbe vésett kép,
ebből már nem lesz hagyaték.
Nem marad belőle semmi,
hologram-hullákat markol a kéz.
Elszárad, s fonnyadt lesz ez a vászon,
s rajta kuszálttá foszlik az arc,
ronggyá omlik ásatagon a szél.
A semminek dolgozol,
a semminek élsz,
nem csontosodik maradandóvá
a bőrbe metszett kép,
előbb elporlik, mint a kő,
s aki ilyen portrét rajzol a máról,
hamarabb temeti a zökkenő idő.
Nem él benne a gondolat,
s a szépséges érzés sem tör elő,
s kapott kézség sem nyer benne új erőt.
Amit markolsz ugyanaz a kétség,
mely marcangolt már tegnapelőtt.
Tiéd ez az út? Melyik a tiéd?
A mutatott siker-arc hazug,
mögötte a kétely és süket űr feszül.

Bőrbe portrét, homokba szót,
szélbe hangot minek szórnál?
Szállongó füst csupán.
Ne játssz könnyedén ez ajándékkal,
ma van, holnap a semmibe vész,
akár maroknyi életünk. Vigyázz!
Gondold át, milyen talentum a tiéd?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-11-03 14:12:05
Utolsó módosítás ideje: 2014-11-03 14:12:05