Takarásban II.

I.
Sármány sikolt, s a héja kitér,
Szűk lángolás az ég.
Arcod tükör a tájban, okosan
Feszülő látszat-igézet.
Szedd ráncba a ráncaidat,
Rendezd mosolyra az orcád.
Erre minduntalan készen állasz.
Nem baj, ha csak grimasz,
Görcsös rángás veti vállad,
S két füled közt pimasz vihogásod
Tölti be a rád szabott tereket.
Nem baj, te csak rendezd
Mosolyra az arcod, hiszen
Tükör a táj, szűk lángolás az ég.

II.
Menthetetlenek vagyunk.
Már a kezdetek óta,
Békéinkben készülünk
Újabbnál újabb háborúkra.
Aljas, takart érdek, hamis morál
Nem hezitál, szétzilál minden
Jóra hajló lelket, féltett ideált.
S a vérző szünetekben
Csak sikoltani bír a szív,
De virradatra újból nekilát.

III.
A néma jótettek veterán
Partizánjai, rendre sutyorgó,
Kipróbált „szemek a láncban”.
Cinkosok az elhallgatásban,
Ebben a nyomorult takarásban
S ha kidől a szél az arcuk mögül,
S a lehullt leplek alatt lapuló való
Napfényre szédül, nos, reszket
Attól a pillanattól mindegyik
Renegát, ki a bajjal fogott kezet.
Féljenek is e korosodó porontyok,
Leplek alatt bitanggá zsiványodott
Lombik-zombik, technológiafüggő,
Monitorba ájult, virtuális idegenek,
Hogy keszeg vállaik felett valós
Végzet lebeg, ha minden kiderül.

IV.
Lefedett ország ideges békéje,
Díszdobozban tárolt üdvössége,
Benyelt bánatok burjánzó televénye,
Legallyazott kedvvel, puffanva dől
Az útra, s a keletkező torlódásban
Mindenki csak a járművére gondol.
Holott tudjuk, mind gyalog van,
S az értelmetlenné vált találkozóktól
Nem remélheti sorsának jobbulását.

Lefedett ország leszegett fejjel
Ünnepet mímel játszi kedvvel.
Tenyérnyi kenyérre kenve osztja szét
Mindenét, ami tetszik az idegennek.
Koldusai fagyottan vágnak neki a télnek.
Hivatalból jár nékik alamizsnapótlék
És köztemetés, hogy ne legyen bántó
Az arcátlan, rettegő tettetés, mely
Lefedni hivatott hivatalos szégyeneket
Parázna rendjelekkel.

Lefedett ország felezett romjai között
Csavarog száműzött hontalanként
A valóság. Látod őt, pusztulni hagyott
Tárnák, üzemek, lakótelepek falainál,
Rosszarcú suhancként őgyelegni.
Pénzt sohasem, legfeljebb tüzet kér,
Hogy a négy sarkánál fogva…
Mert sármány sikolt, s a héja kitér.
Arcod tükör a tájban,
Szűk lángolás az ég.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-01-29 09:57:42
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-29 09:57:42