kiskeddi fasizmus

Annamari lecsupaszított válla, melle volt a hold. Attila szemből jól mutatott.
Ágyából nézte, ahogy a nő félmeztelenül az ablakon kinéz.
Annamari előrehajolt, mellei, mint két üres, bánatos tarisznya csüngtek mellkasán. A férfi szánakozva nézte-kívánta.
- Ez milyen templom itt? – kérdezte az asszony bizonytalan.
Dohány utca. Zölddé oxidálódott arany. Az irigység temploma.
- Nem kell hazudni, zsidó vagy, azok vagyunk mi mind.
- Nem. – mondta Annamari, és egy nem létező morzsát söprögetett az asztalon. Azt hiszem, én vagyok Apám. Félig székely, tán román. Anyám? –Kitelepített német. -
- Miért hazudsz? Puha az orrod, hazudsz. Ujjával megérintette az asszony orrát, végighúzta annak görbülésén, csúfondárosan nevetett. Először az orrát vágta le, aztán megette a szívét. Annamari továbbra is zsidónak látszott, de elkerülhetetlennek.
Együtt virrasztottak, visszakanyarodós, őszinte révülettel.
- Most keresztre feszítesz, és feltámadunk? – kérdezte Annamari.
- Isten mellénk temeti majd - a mutatóujját. – vélte Attila.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-05-30 08:45:57
Utolsó módosítás ideje: 2016-05-30 22:33:05