Tízből egy 2.0

Kupacban hevernek előttem létem kellékei: a kedvenc ingem, a tavalyi télikabát.
Csak az ablakon beszűrődő zaj tölti meg a szobát.
Ma még egy lepke is beröpült.
Nem pillangó, hanem a csúnya, szőrös fajta,
bejárta a teret, ott járt ahol én még soha sem voltam.
Más ez a perspektíva.
Ő még érez engem. Magamat én már nem látom.
Nem Dzsuang-Dszi ő, nem álom.
Gránit szilárdságú tudatom hajlik meg a gyertya lángjánál,akár egy eldobható étkészlet.
Az lét örökkévalósága olvad önmagába... egy másodperc az egész, vagy a töredéke.

Az sem érdekelne, ha ez az utolsó napom lenne itt.
Hitevesztett, sós, szánalmas gyönyör csorog arcomról tova.
Tegnap még a kitéphetetlen gyökerű hit,
a nemes, kettőből eggyé lett oltvány totemoszlopa.
Ma tövises cserje szúr. Életre keltem régi kényszerképzetem,
és snitteken át, némafilmként tagolgatom tovább az életem.
Beteg forgatókönyv ez. Eleje még volt, de már nem lesz mit befejeznem.
Nincs benne helyszín, kellék, statiszták már nem kellenek.
Már nem is tudnék olyan világban lenni sem rendező, sem stábtag,
ahol a hit oszthatatlan egysége egy mustármag.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-05 20:51:28
Utolsó módosítás ideje: 2016-12-05 20:51:28