POÉTA-ÕSÖM

Poéta-ősöm szinte-szinte látom:
hófoltokkal tündöklő réten át
megy és versében új tavaszra tárja
a tél áttetsző kristályablakát,

s képzelete röppen tovább, a nyárba
-  pacsirta száll fel ünnepi magasba  -
s a virágok lengő színét a tájon
valami édes érzés mézével átitatja.

Kedves, bolondos, bölcs poéta-ősöm,
kopott ruhás, hétszilvafás nemes...
Zöld gyíkokként sütkéreznek a völgyek  -
szinte hallom egykori éneked!

A táj ölelt. Páncélod a magány volt.
Előtted szürke szőrű messzeség
a szétlapított-kígyó-testű útra
lógatta le buksi szamár fejét.

Ha a táj engem olykor szólni késztet:
szavad ismétlem csupán boldogan,
s a címeredben győztes büszkeséggel
összefonódik kék, zöld és arany.

/1960/






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.