Hiány

Adtál, amikor kellett,
mint a kenyér foszlott
felettem az eget takaró felhő,
adtál, és soha nem néztem
mennyit mér szíved, hittem
minden úgy elegendő,
ahogy elejétől  adatott.

A víz elébb még áramlott,
azután jég lett,
korcsolyázott rajta a lélek, magunk
alá gyűrt szárnyaink kiterjesztettük,
mint a madár,
ki érzi, van hova repülni.

Szabadnak lenni jó
mondtad, és elszívtad a sodort cigarettát,
szabadnak lenni jó, mondtam, és néztem
milyen messze távozik belőled a füst,  
s viszi egy részed magával.

A völgy mélyén ültünk,
mögöttünk a néma hegy ásított,
sokszor hallotta már ezt,
ahogy a deprimált párok
jobb életről álmodnak.

Te a madarat akartad utánozni,
de későn vetted észre,
embernek születtél, és
beléd települt a hiány,
én veled emelkednék,
lennék karjaid helyén a szárny,

te a cigarettacsikket messze dobod,
legalább az repüljön, ha te már
nem tudsz.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-10-30 10:02:14
Utolsó módosítás ideje: 2017-11-02 08:59:27