Vályogsors

Mert elhagyatnak akkor mindenek,
kőkeresztre feszített lator szívütéséhez
igazított csillagbányaidő üvegfala reccsen,
és gyűlik az agyagsárga-szín méneshatár,
vágták, gyeplők nélküli hőszakadás a táj.

Szörnyethalt rügyfakadás tonnányi árnyával
takaródzik gyep, és önnön színébe vakult virág.
Vijjogó avarfüstgyíkok cikáznak súlytalan
a kertvégi hintán. Magam még odébb állhatok.

Félig-meddig úgyis kötéllel nyakában él, aki él.
Cigarettafüst árnyéka lobog arcomon,
a Hold sem több talán, mint elgázolt sirály
a visszaperelhetetlen reményperonok vakvágányain.

Micsoda csönd, micsoda irtózatos csönd
tekereg, csörög az isten feneketlen sorskosarában!
A kígyóbűvölő halott, ismeretlen dallamot
fütyörészik a mindenség félereszén a szél,
és farkasszemet néző bárányfellegek
pupillahajszélereiben verődő madár
öklendezik tűhegyes csillagszögeket
a szálló fátumcetlik teleírhatatlan margóiba.

A mű kész, előhívhatatlan negatívján
tenyérbe temetkezett gyermekarcmagány
lüktet fekete-fehér alázaterekkel.

Magam még odébb állhatok.
Fekhelyem keresem, ami
sem ágyra, sem fekhelyre,
sőt, semmire nem hasonlít.
Lehunyt szemem boltíve alatt
három kislány (asszonyka?) alakja remeg.
Egyik szalmavirágcsokrot kötöz,
a másik sárt dagaszt.
Harmadik oly elszánt közönnyel
szemléli a készülő vályogsors préseit,
már-már félő, hogy beleveti magát.

Te vagy az, Anyám?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-11-06 11:17:33
Utolsó módosítás ideje: 2017-11-06 11:17:33