ÁROKPARTI TÛNÕDÉS

Néztem: mi is az emlék.
A víz hintázott egyre.
Ringatta minden arcom,
semmivé szétremegte.

Néztem: mi is az út még.
Búgó hang, poros béke?
Vagy ez a semmi kékség
visz semmi messzeségbe?

Fülledt az új középkor.
Dőlt a keresztek árnya.
Épült szegények hátán
gonoszok királysága.

Tudtam, hogy menni, menni,
az volna jó a szélben.
Kélt a fehér bújócska
a szárítókötélen.

Ó, igen, menni, menni,
ahol még lélek, lélek,
ahol még élő szemmel
szépségre visszanéznek...

Itt bilincs lett a jogból.
itt hazugság vak árnya,
itt gyűlölettel néz rám
gonoszok királysága.

Ülök az árokparton.
Jó volna menni egyre,
de útjaim e táj már
semmivé szétremegte.

Jog lett a jogtalanság.
Ránkdől keresztek árnya.
Sötétlik új középkor:
gonoszok királysága.

/1992/





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.