Anyám és én (2/)

Anyámmal folyton diszharmóniában éltem. Vádoltam, azt hittem,
soha meg nem értem. Míg egy napon új érzés töltött el. Évekig
dühösen, sértetten dobáltam rá a kárhozat köveit. Mindig azzal jött,
hogy áldozatot hoz értem, de én azt nem kértem, beértem volna
egy szikrányi szeretettel. Egyre csak lázadtam, megtagadva az
isteni hierarchiát: köpdöstem fölöttem álló anyám. Veszett ebként,
ugattam felé, míg egy fáradságos, hosszú útnak delén rátaláltam
az alázat köpenyére. Az engesztelések partjához érve, arcomat
tisztára mostam az ég vizében, lábamat az áttetsző tükrök tavában.
Rádöbbentem: de hisz nem én szültem őt, mindenki azt adja,
amije van. Felébredtem. Valamit észrevettem szeme sarkában.
Mintha megérezte volna ébredésem, ahogy változtam, Ő is együtt
változott velem. Az eltékozolt évek kínjai barázdálták  arcát.
Megsajnáltam. Melegség járta át szívem. A szeretet átvette régi
dühöm helyét. Aztán csak mosolyogtunk, s fogtuk egymás kezét.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-02-08 16:38:33
Utolsó módosítás ideje: 2018-04-03 20:26:53