a tér ürességéről

önmagamnak kéne lennem,
kristálytiszta vízben csobbanás.
négy szögből nézem az arcom,
mindegyik mintha más

lenne. ez már ő – hangtalan suhanó
tincs az antik alkotás előtt, fekete
darabok maradnak a vérben,
a léleknek már csak kerete

ez a test. eltűnt a fény a szemből,
odalett a finom érintés illata.
pontokat köt össze a hiányos tudat,
s csak képzelet van, szem már nem lát oda,

ahol zajlik minden lényegi dolog.
tágas tér, fent számtalan pont cikáz,
s a tudat, mint óriás lép át rajtam –
márványba metszett kép a ház.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-07-17 22:27:19
Utolsó módosítás ideje: 2018-07-17 22:27:19