Emléked

A reggeli harmattal
ébred, mocorog a táj.
Lusta csönd van…
Kávéillatra eszmélek,
még kavarognak
bennem az esti emlékek,
ahogy a lelked átkarol)t…
S hogy mennyire hiányzol,
nem tudtam elmondani Neked.
És azt se,
         mire tisztán emlékszem,
mikor az utcán ott vártam rád,
a kapuban, fal-firkák tengerében,
egy szertelen, kamaszos vágy
miként bújócskázott velem!
Hiszen bizton érezted,
milyen félszegen
fogtam akkor a kezed…

És most itt ülök,
a konyhában kavargó
kávé-illat csöndjében…
Itt maradtál mindenben!
A függönyök hullámzó,
fodrosan-lágy redőiben,
az asztalon gubbasztó
konok bögre mélyében,
a padlóban megbúvó
időtlen repedésben,
falióra kopott ütemében,
a vizes pohár peremében
megcsillanó lámpafényben.
Itt hagyott hiányod minden
szóval duruzsolja bennem,
hogy tündér voltál és játszótárs,
és napfénnyel teltek meg a percek,
míg nyáréjszakák bűvös álmaira leltek.

Egyik tenyeremben nyíló emléked, piheg éppen,
a másikból pillangóként szálldos fenn az égen,
felhők közé libben, hogy ott széjjelnézzen,
s a reggeli harmattal Téged megidézzen…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2020-06-18 07:47:15
Utolsó módosítás ideje: 2020-06-20 18:46:29