|
Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem. A macska-szaporulat
fölöslege vízbe, aztán szemétre
kerül, egy ázott gallér tarka prémje
darabokban, hamu és hagymahéj közt.
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
fényes sörény, és mindez hihetetlen.
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
nyár lesz, tízmillió káposztalepke
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
fölött fehér, tündér atommodellek:
a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
– melyik ki mellett szól – a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.
|
