|
hátára fordítom
a teknőst, s betűk röpködnek,
most a puklis házi őrizete a legkívánatosabb,
elektróda,
bűntudat,
ki lapít ki és miért,
vérző kőbegy,
a hír szétrobban, ha hozzáérnek,
gyakornokok mulasztják el a derékszíjak megrendszabályozását,
gödörben a töltekezés, a dörzspapír olyan,
spirális engedelmesség a szöszeltávolítón,
kizárólag a mezcsere segíthet rajta,
a járulékok görbéje egy lemeztelenített kobrára hasonlít,
pipa,
csapkod a hulla, ha megvétózzák az űrsikló menetrendjét,
válaszd a mézédes mustot útravalóul,
beteg kör, kismillió érintője van,
a modern kommunikáció lehetővé teszi, hogy a sünök szíve megszűnjön dobogni,
elég egy istenes kiáltás tőled vagy tőlem, s az elhunytak nevét korlátlan mértékben kezdi el gyártani egy őrült szélmalom,
kacsod monstruma, aminek élén csigahéjat sző a monokli, profán,
a dalod is az,
a sünök halálakor kigyúl egy köpönyeg, amitől a pálcikák a szemedben megrepednek,
hívás megszakítva, kotnyeles krémek az arcodra kenve,
a gladiátorok címere huzal, melyen animációs filmet rángat az ünőd,
kor,
lábjegyzet,
egy gyíkkal elegyedsz csak szóba, ami a hadiösvényen elveszítette a farkát,
előbb a halott sünökről folytattok eszmecserét, aztán megosztja veled azon nézetét,
miszerint „a jubileum eljötte felaprítja majd az önkényuralmi jelképeket,
hogy nem marad
belőlük más, mint maszkulin síbot,”
még mindig itt lebeg előtted sanyarú ábrázata,
közben tovább értekeztek; a szánszára kerekén ő nem foroghat, regéli, mert bizalmába fogadta
előző életében
a radírt, ezt a köszvényes lábú inkvizítort,
ki lapít ki és miért,
tar,
tanuljunk meg véredényt játszani, mert fennhéjázik
a kopogás abbamaradó szirtje.
|
