|
Mici bácsi vasárnaponként húslevest főz „jó gazdagon”, ahogy annak idején a felesége készítette. Ma nagy nap lesz: az ötvenedik házassági évfordulójuk. Fél évszázad. Hosszú idő, mégis gyorsan elröppent.
Rétest is süt, igaz, a tésztát félkészen vette, de a fahéjas-almás töltelékkel olyan finom lesz, hogy Zsuzska néni szeme ragyogni fog, mint a héjából kipattant nedves gesztenye. „Istenem, milyen szép még mindig” – gondolja Mici bácsi.
– Egyél, kedves! Ez az! Ügyesen fogod a kanalat – biztatja az asszonyt.
A kezelések után, mikor hazahozta a kórházból, még nem tudott önállóan enni. Most már szépen fejlődik. „Lassan a halat is kiszálkázza” – mosolyog elégedetten Mici bácsi.
Zsuzska néni a zöldre mázolt fakeretes ablakkal szemben ül. A tavasz fénye megérinti a vállát. Kanalazza a levest, Mici bácsi az almákat reszeli. A fehér falakra a tavasz sárga pöttyöket fest. Az aranyeső vesszői a műhely mellett ringanak. „Mintha táncolnának” – gondolja Mici bácsi, és látja maga előtt a húszéves menyasszonyát, ahogy csibesárga hajába bodorodik a szél. Boldogok voltak, szegényen indultak az életnek, de nem kellett más: a többit az Isten adta.
Van, amit adott, aztán el is vette. Szeszélyes az Isten. Pedig mennyire vágytak rá. A kislány angyalnak született. Nem gyászoltak, csak egyszer könnyezett az asszony. Arca kigyengült, mint akinek megcsípte bőrét a hideg. Akkor azt mondta: „Van úgy, hogy leszáll egy lélek, de az olyan tiszta, hogy Isten inkább visszaszólítja magához.” Több mint egy fél élet telt el azóta, de még most sem könnyű erre gondolni.
Mici bácsi ujját felsérti a reszelő. Zsuzska néni kezéből kiesik a kanál. Egymásra néznek, ugyanarra gondolnak. Mici bácsi odamegy, megtörli a ruháját, leszedegeti a pulóverére ragadt ázott cérnametélt szálakat. Mosolyog, Zsuzska néni is mosolyog. Odakint az öreg diófát koptatja a harkály.
Délután sétálnak majd. Nem sokat és nem messzire, csak néhány lépést a mozgás és a friss levegő miatt.
– Na, hamarosan illatozik a rétes. Szórtam bele mazsolát is, ahogy szereted, kedves – mondja Mici bácsi.
Zsuzska néni ajkáról nehezen hasad le a szó. Szinte mindent újra kell tanulnia: beszélni, írni-olvasni, szépen enni. De arra gondol, hogy az élet folyamatos tanulás, és a tanulás láz, izgalom, öröm. Csupa-csupa öröm. Ötven év szerelem… Ha volt is rossz, mit számít? Az ember lelke olyan erős, mint a fa törzse: ágai hintáznak a viharban, tavasszal nyúlik az ég felé, ősszel lehullajtja, amit a nyár megpirított. Mici bácsi arca piros, szép időcserzett.
Zsuzska néni halkan morzsolgatja a hangokat, ilyenkor nyálas a szájzuga. Mici bácsi nézi, megfogja a kezét, dörzsölgeti a hideg ujjbegyeket, és betakarja a régi, kockás pléddel.
Az április szeszélyes. Futkosnak a felhők. Mire Mici bácsi végez, beborul az ég, szitál az eső.
– Gyere, drágám! Most a tornácon sétálunk. Itt is jó. Teleszívjuk magunkat friss levegővel. Ez a legjobb, a tavaszi eső ereje.
Lassan, aprókat lépkednek. Az udvaron zsemleszínű kutya csahol.
– Gyere, Csiperke! Itt a gazdi – szól az állatnak.
Sétálgatnak a kopott, fekete-fehér babmintás járólapon. „Ilyen kell nekem, ez a szép babmintás. A gerendákba kampókat ékelsz, és arra akasztjuk a muskátlis cserepeket. Meglátod, milyen jól érzik majd magukat, csakúgy csordogálnak le a virágos hajtások” – mondta régen Zsuzska néni.
Az asszony csámpásan jár az agyvérzés óta, mintha jobb oldalát kövekkel teli bőrönd húzná. De az arcán széles a mosoly, elférne benne az egész világ. Mit számít, hogy nem szép a mozgás? Öröm legyen benne – mondták a szomszédnak is. Nádas Feri megkeseredett ember. Csóválta a fejét, egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
– Na persze, öröm az van ebben a nyomorult életben! Öröm meg az Isten biztos léteznek, csak ritkán mutatkoznak – mondta lemondóan. Mici bácsi nem szólt semmit.
Leülnek, Csiperke a lábuk elé kuporodik. Fogják egymás kezét, hallgatnak. A házból kihallatszik a régi óra ketyegése. Tavaly ilyenkor bekapcsolták a magnetofont, szép, romantikus dallam ringatta őket. Most Zsuzska néni elszunnyad, Mici bácsi nézi. „A haja már nem csibesárga, a kezére lencsényi májfoltokat csöppentett az idő, a szemöldöke deres. Így is szép. Talán még szebb, mint ötven éve volt.”
– Lassan be kell menni, csípős lett a délután – gondolja Mici bácsi. Aztán leveszi a kabátját, az asszony vállára teríti. Így már sokkal melegebb van.
|
