|
Leülök ide, előttem véres sínpár,
még sikoltanak a fékező fém kerekek,
jaj, Attila bátyám!Készen a fekete leltár,
mint erdőben a vadnyom…. az életjelek.
Nehéz csendemet szívembe rejtem,
s ott bújtatom két dobbanás között,
néha mosdik benne minden sejtem,
mikor a lelkem szilánkos ,törött.
Sóhajom itt lapul szóközök alatt,
mint fektetett sínek között a rés,
de hol van már, hol az a pillanat
mi szülte e sóhajt, az a révedés?
Bújtatnám, ha még könnyem lenne,
nem engedném arcom dobjára ülni,
de felitta e világ mocska, szennye,
hát sírás helyett tanulok fütyülni.
Az idő már sorvaszt nem nevel,
bőrömbe mélyed körmös ujja,
s ráncok láncával a halál ünnepel,
a semmi ágáról lényem, messzi fújja.
2024.
|
