A VILÁGBÉKE UTOLSÓ NAPFÉNYES DÉLELŐTTJÉN
Árnyéktalan kék háttér feszül fejünk fölé,
élő-helyszínkapcsolásra kész, átlátszó, csábító ég.
A napfénytől bódult városi galambraj alakzatban rója a tájat:
tömörülve kereng, némán, surrogva fölvág a magasba,
majd egyetlen szárnnyá simulva suhan vissza a kockakövekre,
s fel újra. Dülledt szemük mélyén vörös riadalom ragyog,
úgy tesznek, mintha nem, de jól tudják, sőt, érzik,
hogy a mozgásérzékelő regisztrációs műszerek
már őrjöngve bemérték önfeledt röptüket.
Lent, a célkeresztben vénemberek botra kapaszkodó keze reszket.
Ők még biztonságra vágynak. Bizonyosságra.
Sehogy sem találnak vissza magabiztosságuk egyensúlyához.
Állnak a földomlás rengette világvárosok terein,
fölgyülemlő haragjuk gyámoltalan.
Kézfejükön a kesztyű alatt sárga májfoltok nődögélnek.
Ami elmúlt, történet. Szükségképen közös.
Tanulsága tovaterjed, aki akar, okulhat belőle.
De a jövő, a közös, nem kötelező. Csak ráadás.
Nincs már sehol az ökörnyál, pitypang, árvalányhaj.
Fiatalság, bolondság. Fenjétek csak, fiúk, fényes késeitek...
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2021-07-12 18:24:45
Utolsó módosítás ideje: 2021-07-12 18:24:45
