HETEDHÉTHATÁR /L. Csépányi Katalinnak/

Jó újságnév. Az embert vinné kedve
hétedhéthatár-túli végtelenbe:
ott is sétálnak napfényarcú házak,
s kiált kakas harangszavas-vasárnap?

Gyermek- és ifjúkorban  -  visszalátom  -
sokszor túl voltam hetedhéthatáron.
Fel-felszállt kertek madárhang-beszéde,
álmos ezüst hullt érő szilvakékre,

s kukoricás jött zöld játékú tűzzel,
mely bánatot hoz vagy bánatot űz el,
majd búzamező,  -  ömlő aranyában,
ha szél fúj, itt-ott felpirosló tánc van.

Kóboroltam. Szemem a gyíkot leste,
majd hegyeket vettem a tenyerembe.
Magányomhoz a táj szólt, míg a nyárra
lobbant szépséges virágos ruhája.

Két falu között az alkony, ha csendnek
világított, csöpp kis bogárszerelmek
hitték magukat hihetetlen nagynak,
létet áldoztak szikrás pillanatnak,

s gyönyörű volt az ég, ha, már sötétben,
fent megjelent rejtelmes csillagnépem.
Nem érezted még: intő jelet mint ad,
hogy mindenkié mindenegyes csillag?

Hetedhéthatár...messzesége láttat
mennyei ékszert, s poklot, ahol bánat,
bízó forrást, mely úgy törne előre!  -  
de nem engedi kőkegyetlen őre,
Kezet, mely ad, nem elvesz, és valóság
segítsége, nem álszent látszatjóság,
magányt, amelyben nappalok és esték
hiába-útján ballagó öregség,
visszahullt táltost szárnytörő időben,
s új táltos-vágyat éppen születőben,

s Csillagot is, melynek remeg reménye:
csodája átgyúl szívkereső fénybe,
s szívekre talál emberségre vágyón,
itt is, s ott is,  -  túl Hetedhéthatáron...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.