JELEK /Németh Dezsõnek/

Itt-ott olykor már vörös cseppen
a lankadt, búsongó levélre,
de félig nyárban néz az ősz még
belenyugvón kék messzeségbe.

Ismerem ezt a belenyugvást.
Öröm mélyén is mindig bánat,
s tanít a vers /bár nem szeretnéd/:
akik várnak  -  azok se várnak.

Virágszemekben őszi könnycsepp,
majd tél-háborúk, nagykabátok,
fájdalmak, múlt, felsíró esők
forgatnak sötétlő világot...

Még érthetőt sem ért az ember,
csak szétszór fa- és kőkeresztet,
s tagadja: menekül a lélek.
Emlékezők sem emlékeznek

vagy emlékek egymásba marnak.
Csillag-jelek gyúlnak, s hiába.
Szépség, fényszívű Csillagisten,
mondd, jeleid senki sem látja?

Látják, de mégis megtagadják.
Miért? Tudom. És mégsem értem
az Embert, mélyre süllyedt álmát,
hitét az embertelenségben.

Jelek...a szekrény télre nyílón
mutatja még jó nagykabátom,
kint őszi nyár, egykedvű kékség,
s bent az utolsó jelet várom.

Jelezz, amíg tudsz, Csillagisten.
Nem hiszek ma már csak a Szépben,
e piros-dalú fájdalomban,
e gyönyörű menekülésben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.