M E Z Õ /Böszörményi Zoltánnak/

A mezőn olykor nyúl fut el.
Hátán lovagló pillanat,
s picikét elcsodálkozunk,
hogy a táj mégis ottmarad.

Marad az eltört végtelen,
füvek, virágok erdeje,
bólogató nap-bóbiták
kísérte kékcsengős mese.

Mindenben rejtett óra van.
Járnak, járnak a mutatók.
Szárnyalnak széltánc-illatok,
tetteket múlttá altatók.

A mezőn olykor nyúl fut el.
Az életem is elfutott.
Minden jelenből árny kinéz:
kíváncsi szemmel egy halott.

Mező, nyúl, vágyak, elfutók...
s kapunk e semmi-életért
oly furcsa bért: felismerést,
hogy senki semmit meg nem ért.

Nem értjük a mezőt, nyulat,
undorgyönyör verőeret,
mely gonoszul visz szívbe vért,
halálba látszat-életet.

Örök szomj, Lélek-képzelet,
melyen mindig győz az Anyag!
Csupán istenített Pokol
mi imák mélyén megmarad.

Életem bánat-egyszerű.
Még egyszerűbb varázslatom:
másik Mezőn másik Nyulat,
Más Semmi-létet álmodom.

Ott semmit sem kell érteni,
mert Lélekké lesz az Anyag,
s más az Idő, el- s visszaszáll
pirospillangós pillanat.

Ott Út az út, mert visz tovább:
másokhoz elvisz csillagot,
s vele más álmú Végtelent,
mindig a Szívre hallgatót.

Való mezőn, ha nyúl fut el,
később búsak a bóbiták,
s csak elmúlás mi ottmarad,  -
az cseng tovább, kéken tovább.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.