A Hold szerelmese

Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később lelkében szól, már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől minden ébredéshez,
keserű gyermekkor akkordokban éled.

Míg a hang csendesül, befelé úgy fájul,
hasítása siklik, billentyűkön tágul,
s átívelve rögtön simítja az égre
a csodát, hogy a mát végleg megigézze.
Azt, amit már később soha meg nem hallhat,
de siketen is él benne minden dallam.
Szaporázza sorát táncoló jegyeknek,
hogyha előtörtek, máshoz elérjenek.

Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,
holta után sem árt neki semmi kétség.
Álmodva pár évet fülének zenéről,
emlékek idézte újabb szerzeményt költ.
Kioldva szívének legsötétebb titkát:
csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.

A Hold ezüstös fátylán csillagok feszülnek.
Hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek.

*
Inspirált: Beethoven Holdfény szonátája





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2022-05-01 11:27:35
Utolsó módosítás ideje: 2022-05-01 11:27:35