ÜNNEPEK MÉLYÉN /L. Csépányi Katalinnak/

Végül, sajnos, mit sem tehet az ember,
bár sakktábláján ezt-azt megtehet  -
a matt előtt.Van úgy: ugrik a lóval,
s királynője kecsesen integet.

Ha hirtelen meglát is új világot,
mit elrejtettek csendes csillagok,  -
elérheti útvesztő végtelenben?
Élő nem tudja, s hallgat a halott.

A gondolkodó mindig nagyon távol
mindenkitől.Nem kell a gondolat!
A tömeg csak megy, megcsalt múlt-idővel,
görbült gerincű holnapok alatt.

Nézzünk az ünnepmélyre,  -  önmagunknak!
Nézzük mint szökik tavaszban az  ég
elképzelt kékje vágyott messzeségig,
amely a szívnek örök messzeség!

Nézzünk a nyárra, fényjáték-mesékre,
melyekben zsongás-dús darázsdalok,
míg az árnyékok arany koronája
hit-hiteget, csillogtat látszatot!  

Nézzünk az őszre! Álom-háztetőkön
eső kopog, ónszürkén altató,
s tűnődjünk el kis lélek-csigaházban:
mi a való, ha semmi sem való?

Nézzünk a télre, könnyes gyertyalángra!
A Nagy Fenyőre, mely nincs, csak szemek
egy pillanatra elhiszik, szokásból,
s cseng üveggömbön piros szeretet.

Csak egy határ van, csengi jel, pirosan,
és nincs hetedhét, nincsen végtelen.
Számunkra nincs.Csak büszkén vesztes ének,
mint végső ének, földi végeken.

Ünnep mélyén kóborlunk,  -  önmagunkban,
s egy igaz múltban, s a szívben, ami fáj,  -
de felettünk mind csendfényű a csillag,
s miénk egy képzelt hetedhéthatár.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.