Kóbor testamentum

Nem tudhatod, merre billen
majd a mérleg szigorú nyelve.
Az embernek mindig kevesebb
az ideje, mint amennyi a terve,
és azt sem tudhatja, fiatal lányként
fogja-e ölelgetni őt majd a Holnap,
vagy fog-e még hallani minden
múzsahangot, amikor azok este
sötét szobájában hozzája szólnak.

Nem tudhatod, láthatatlan üvegpalotád
végül meg fogja-e látni valóban valaki;
hogy nem leszel-e a klasszikusoknak
túl lázadó, a moderneknek túl maradi,
és csinálnak-e belőled legalább apró
lábjegyzetet valamely tankönyvben
vagy sértett ripacsként olvasod csak
mindig firkálmányaidat mindenféle
öntömjénnel teli irodalmi körökben.

Azt hiszed folyton, hogy ebpofájú, ostoros
ördögeidnek még semmit sem bizonyítottál,
ehelyett mindig csak olcsó szeszt
és pocsék, hígított mérgeket ittál,
ezért nem is figyelsz az Élet
kedélyes, kuncogó szózatára,
amíg pennádat kényszeresen
a pokoli teremtésre kárhoztatod,
és tán’ megszokásból, tán’ szeszélyből,
de az örömnél kicsit gyakrabban lesed
kíváncsian a póznán gubbasztó bánatot.

Sem a zsugázásban, sem a szerelemben,
sem a boldogságban, sem a művészetben
nem jönnek a rakott tétek, amiket vélnél,
noha a sors, a végzet mindig is kevésbé
volt kegyes hozzád a jószerencsénél,
de valahogy egyik irányba se mozdul
az égi rulett, és csakhogy a focilabdát
magadnál tartsad: céltalanul futkosol
egyik kapufától a másikig a pályán –
jól gondoltad te már süldő költőként is,
hogy örökre ottrekedtél két világ határán.

Zúgó apostolnak tartod magadat, pedig
lényegedet befogadni senki sem képes;
reménykedsz még, hogy izzó legendát
írsz, noha vagy már lassan harmincéves,
amíg hiába súgják néha a hajnali árnyak,
hogy óriás vagy, ha egyszer rímfaragónak
is csapnivaló fajta s dalod is faékegyszerű.
Méltán mondják rád e bolondok házában,
hogy vakok között király lesz, ki félszemű.

A családi nyugalom álmos kandallója
s Fáma porlasztó tüze egyszerre kellett:
pereskedsz a mennyei Törvényszéknél,
hogy a szenvedés ernyesztő lángja téged
márpedig törhetetlen acélkarddá edzett,
miközben várkapukon dörömbölsz
meddőn és zárt ajtókon kopogtatsz –
vezér vagy a sakktáblán, de érik már
a matt, így semerre sem mozoghatsz.

Félpalóc ivadék és kimosdott proli maradtál
a kényes Szalon és finnyás Klub szemében,
akik katakombalakót és szabadságharcost
mímelnek, bár akkora a hatalom kezében
mindegyiknek, hogy attól már megannyi
hősi szándék elszédült és megzakkant.
Egy ajakrángással ütik agyon a szépet,
ahogyan részeges dédapád vágta fejbe
fokosával hajdan a börzsönyi vadkant.

Csiszolatlan érc vagy és hegyfok, hiszed;
hogy nem fog rajtad hullám vagy zivatar,
meg egyszerre szeretnél lenni szívedben
jó ember, büszke európai s igaz magyar,
mégis napról napra érzed, hogy gyöngülsz,
és ami utánad jön, kiégett, sápadt, cinikus,
habár mindig megkapod, miért nem lettél
inkább (hogy sokkal több pénzed legyen)
felpumpált celeb-majom vagy nyüzüge,
brokkolihajú, rongyrázó informatikus.

Versed túl úrias, beszéded túl pórias,
mégsem tudsz ezen többé változtatni.
Késő van már, beismerni bárhogy is fáj,
a zsigereidben táncoló, röpke sejtelem
pedig a tömegnek csupán bizsukristály,
amíg hosszú, fölös tortúra megmásznod
zarándokként az Akarat olümpi ormait,
amíg azt sem tudod, meg tudja-e vajon
szeretni benned egy édes, tündéri lény
egyszerre majd a Rucskát és Ocsovait.

Inog a mérleg s nem tudni, kebled
lesz-e könnyebb a serpenyőjében
vagy az istennő szent s hófehér tolla,
mialatt vágyad azt sem tudja, inkább
a szeretetet vagy elismerést hajszolja,
de akárhogy is küzdene még a lelked,
hogy mit is hagyj örökül az egészből,
legszívesebben csak fűben ülve sírna –
mondd ki, hogy a Szenny az úr s virul,
amíg hörög és haldoklik immár a Líra!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-08-15 10:33:10
Utolsó módosítás ideje: 2024-08-15 10:33:10