Kocsmák hőse

Szorgalmasan gépelsz s körmölsz, mint
a jegyző, aki minden tárgyalás pillanatáról
oknyomozó részletességgel ír és mint gyári
futószalag, érzelmeiről be fáradatlanul számol,
de hogyha már nem találsz meddő munkádban
mást, csak dokumentált kételyt, undort és untot;
hogy egy kicsit végre nyugtod legyen, támasztod
ezernyi bánatod súlyával a rozoga kocsmapultot.

Figyeled az emberi mozit s mint nyércbundát,
vágysz egy-egy irhát közülük magadra önteni.
Kaméleonként fürkészed a többieket s igyekszel
nyelveddel színeiket nyúzott bőrödre ölteni,
amíg ingyenesnek hazudott filmedben
a celluloidkockák fejvesztve haladnak –
mégis örülsz neki, ha kicsit beakad a lemez,
elkap a gépszíj és valahára élni is hagynak.

A múzsák csókját s a békét, mint süldő csődör
izmos kancáját meghágni, olyannyira kívánod;
ha viszont nem lehet a tiéd: képzelt forradalmadat
az első jöttment, szerencsétlen bolondra hányod,
de szegény anyád talán jobban ismer, ha azt
mondja, „fiam, ez neked nem is esik néha jól”,
amikor már csak dacból iszom és korhely
arcom az utolsó néhány pohár fölé hajol.

Szenvedélyesen, mint az őzet, nyulat, már
szinte sportból vadászod a komisz Mámort,
és ha látod már a bukást, inkább nem is
küzdesz, csak várod, hogy végre
mikor hörpinthetsz majd rá bort,
egy olyan görcsös korban, amikor
már a szerelemhez is úgy állnak
hozzá sokan, hogy „hát az minek”,
hisz’ cimbora: szép s kedves versek
nem kellenek többé már senkinek.

Zúg a füled már a vádaktól, hogy tisztában
illene lenned a Szakmában ezzel meg azzal;
hogy ki fog szelfizni a művészfesztiválokon
megint valami rangos díj miatt jövő tavasszal,
miközben te aljas, útszéli vitákban hallgatod
a részegektől mindig, hogy „minek kínlódsz,
így dalolni már amúgy is, régóta nem divat”,
ezért még ha csöppen is egy kevés
siker a korsódba, úgy érzed,
hogy sorsod csak megszivat.

Fekete s füstös már a lelked, az asztal
mellett ülők mégis vidámnak vélnek,
s amíg mulattatni próbálsz sok vendéget,
a pojácák fintorognak és hülyének néznek,
kabaréd pedig úgy iszkol, lohol a tapsvihar
után, mint termeszek közt az izgága hangya.
Felsülsz, kútba fúlsz, és tetemedet még
a holló is inkább a varjaknak adja.

Lidérces átkaidnak és fanyar
gyűlöletednek se vége, se eleje,
ha pedig keserű és magányos vagy éppen:
dögöljön meg, de főleg a szomszéd tehene,
így hát mégis miért bomolsz, őrjöngsz,
tombolsz? Tán’ egyedül a világ hibája,
hogy egy feslett, szomorú bohóc lettél,
ki a Halál hitvese s az Ördög cimborája…?

Félelmedet rögtön csapszékre vered,
s vesztedet majd pontosan ez okozza:
azt képzeled, minden álmod a Sztüxben
bugyog, mint jó sör, gyorsan felhabozva,
és, hogy élhetetlenből halhatatlan
lehetsz, meg, hogy ha más nem,
legalább a tavernák szeretnek,
ezért nem is látod, ahogyan
éjbe süllyedsz és a többiek
reggelre mind elfelednek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-10-02 09:25:38
Utolsó módosítás ideje: 2024-10-02 09:25:38