Trip-tichon



Nagy utazás

Túl vagy már mindenen.
Majdnem mindenen.
Az egyetlen még érvényes
határfeltétel a menni, vagy
meghalni. Minden este ezzel
fekszel le.
És sorjáznak a jellegtelen
nappalok, fűszálak a legelőn.  
De eljön a hajnal, amikor...
Látom, ahogy vigyorog.
Én, a semmi kis ágyelő,
felbuktattam
a hatalmas Embert.
Nem is kell az ilyenkor
szokásos gyilkos törés,
elég egy szelíd, lágy puffanás,
és a sok órás fekvés a padlón.
Persze láz, kiszáradás.
Ha vízhiány, akkor a kognitív
funkciók gyengülése, leállása.
A saláta pedig mehet a lecsóba.

Utazás ez, egy hajdan volt
csecsemőhöz, ahhoz az első-
utolsó szikra csillanáshoz, míg
végül nem marad más, csak a
diszkógömb a sötétben.


A rév előtt

Biztos ismered te is a jelenséget,
legfeljebb a nevét nem tudod,
Tyndall effektus. Amikor a
függönyök résén, vagy a padláson,
a cserepek hasadékán
átszivárog egy fénycsík,
és abban láthatóvá válnak
a porszemek milliói, esetleg
egy szállongó hajszál,
netán némi macska-, vagy kutyaszőr.
Hasonló ez, mikor belépnél az üres,
sötét bárba, az ajtót még épp csak
megmoccantottad, és a fénysugár
pont a diszkógömbre esik,
ami a semmi közepén függve
hirtelen felragyog, és te látod,
abban az egyetlen, apró kis csillanásban
minden valaha volt tüzét és fényét.
Ilyen a magába záruló emberi elme is.
Egy-egy aprócska mosolyszerűség,
egy alig-alig bólintás,
és te mögé álmodod a drágát,
a gyöngykagylót, mely egykor
világra izzadott téged.
Rád tör, és magával sodor az érzelem,
és már nem látod a fel nem nyíló szemeket,
a folyamatosan, puhán rezgő kezeket,
az ételtörmeléket a magasra húzott takarón,
nem érzed az ingerküszöböt
épp csak átlépő székletszagot sem,
csak azt tudod, ami volt,
ami kettőtöké volt,
ami mindig is az marad, akkor is,
amikor már te is rég elenyésztél.


A diszkógömb meghasadt

Tudod, játszunk.
Azt játsszuk, bármilyen hét szóból
értelmes, szép szöveget tudunk alkotni.
Verset. A mai szavak: barlang, kirekesztett,
Jude Law, reggeli, platán, egyke, csótány.
Valószínűleg menne nekem is. Valami biztosan.
De, ma nem érdekel, ma mást akarok
játszani, és nem veled. Például halált.
Hát mondok egy szót. Nem is, inkább egy mondást:
elakadt a lélegzete. Használtad már,
nyilván, nem is egyszer.
Amikor valami hihetetlent,
valami csodásat láttál.
Csak ez most más.
Nincs ebben hihetetlen,
és csodák sincsenek.
A veséje már tegnap leállt,
mindkét oldalán, a felsőcombjain
hatalmas, lilás foltok, a has,
mint egy keményre fújt focilabda,
a hátrahanyatlott fejen a nyitott száj,
benne a keményre szikkadt nyelv,
és az a szörnyű, kapkodó zihálás,
ahogy a gőzmozdony zakatol,
mikor vágtat a nyílt pályán.
Fogod a kezét, mást már nem tehetsz,
suttogsz neki, virágos mezőkről,
az imádott Duna-partról,
ezerévvel ezelőtti nyarakról,
apró kis semmiségekről,
amik egykor sokat jelentettek.
És magad is megnyugszol,
amikor a zihálás végre csitulni kezd,
már csak olyan, mikor a vonat
lassan bedöcög az állomásra.
Aztán még zökken egyet,
meg nagysokára még egyet,
és már azt hiszed, megállt,
de még egyet nyikkan, és aztán csak csend.
Akkor pár másodpercre eltorzul az arc,
látod a gégefő feszülését,
de a mellkas már meg se moccan,
aztán még egyszer próbálkozik
a legeslegutolsó, gombostűfejnyi kis erőcske,
és akkor tényleg beérkezik az állomásra.

Szaladj Anyuka, fuss!
Látod azt a tágas, kék mezőt?
Ott fogsz játszódni eztán.  

(2020. március-április)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-12-07 23:17:49
Utolsó módosítás ideje: 2024-12-07 23:17:49