JÓZSEF ATTILÁRA

Ment a nagy költő, s bús elmebeteg,
egy világban, nála még betegebb.
Halált ott lelt vonatkerék alatt:
prófétasorsként szokott pillanat.

Néhány kedves versének még terem
hely: eljátszik a gyermek Betlehem,
-  s Költőnk Istenhez kinyújtott keze
jól látható, árnyék-verssel tele.

Ám holt költőként mégis szolga csak:
nem a kegyetlen acél-pillanat
vitte el Őt,  -  most halt meg igazán,
sírt is kifosztó rút rablótanyán.

Ez utóbbiról mit sem tehetett.
Nem védekezhet munkás és beteg
élőn, holtan: elkurvult Gráciák
dícsérnek látszat-demokráciát.

Attilánk! Habár sötétlő kezek
kezelnek múltat, dúlt-emlékeket,  -
egyszer mégis jöhet egy más idő:
fénylelkű fény, éltető levegő.

Tényleg jön-e? Nem tudom, csak hiszem.
Hiszi bolondszép álom szívemen.
Ha megcsal is e hit-álomhaza,
a csillagom akkor is Csillaga.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.