FEHÉR TORNACIPŐ

Anyám zavarban van. – Egy szelet dobostortát kérek, egy kis ásványvizet –, szünetet tart – és egy kis kávét kérnék még – közben tördeli az ujjait. Kezei püffedtek, a körmei olyanok, mint a korcsolyapálya karcos jege.
A fekete hajú csitri lefirkantja a rendelést, majd rám néz. Szürke szemeiben kékes szálak vibrálnak. Körülötte cukorillatú és meleg a levegő. Az arca hófehér, bal melle fölött, ahol a bőr még párnás, hintázó kislánytetoválás rajza. Rám kacsint, közben anyámra sandít, engem felbosszant ez a rejtett üzenet. – Hozza nekem is ugyanazt! – finnyásan végigmérem. Fehér, gyöngyös papucsán megáll a szemem, aztán visszamászik az arcára. Mosolyom célzott nyílhegy.

Anyám zavarban van. Még soha nem láttam ilyennek. Öreg, elhízott, de hasonlít arra, amilyennek mindig is látni vágytam; anyának, gyengédnek, embernek. – Jól nézel ki, Évikém! – erre összerezzenek, azok Évikéznek, akik szeretik a negédes becézést, de nincs közük hozzám.
– Régen láttál! Én is öregszem, maholnap ötven leszek. Persze, mi ritkán találkozunk! – életlen kések a szavaim, többhöz fáradt vagyok.

Mondania kellene valamit, de csak nézi a cappuccino színű falat szegélyező díszléc marcipánszerű vonalát. Látom, hogy elfutja szemét a könny, hallgat. Nem tudom, miért, de most csalódott, és a sértődése olyan, mint egy árok, amibe beledobálhatja a tüskéit.

Két éve nem láttam, azelőtt sem sokat. Gyerekkoromban évente pár alkalommal meglátogatott, nagy masnis dobozokat tett elém, amik fodros ruhácskákat, körömcipőket, csillogó hajpántokat, finom harisnyákat rejtettek. Szerettem volna ezeket hozzávágni, ordítani, hogy én a sportos, kényelmes ruhákat szeretem. Ha már annyira kárpótolni szeretne, hogy nem nevel, hozzon könyveket, farmert, tornacipőt! De nem szóltam. Nagymamám rám nézett, és csöndben maradtam.

A csitri elénk teszi a süteményt, az ásványvizes palackokat, és azt mondja, a kávét majd frissen hozza, szóljunk, ha kérjük. Bólintok. A kedvessége most őszintének tűnik.

Anyám szel a süteményből, keze reszket. Ahogy rászúrja a villára, nézi, hogy figyelem-e. Nincs visszaút, közelít a szájához, de majdnem elvéti a célt, felsőajkát így is összekeni. – Mitől reszket a kezed? – a vajas kakaókrém rátapad a szájpadlásomra, a cukros máz reccsen a fogaim között. Az édes íz megnyugtat, vállaimat lejjebb engedem, kifújom a fáradt levegőt, kedvem lenne letörölni anyám összemaszatolt arcát. – Semmiség, a korral jár – mondja. Igen, valóban sokat öregedett. De nem is az öregség, inkább valami betegség jelét észlelem.

– Miért keresel ilyen ritkán? – párás a hangom. Most azt várom, hogy elsírja magát, mint az előadásain tette a nézők előtt. Néha megnéztem egy-egy darabban, talán észre sem vette, hogy ott ülök a negyedik sorban. Nagy tehetség volt az arcára olvadó szereppel, a torkából felszakadó sóhajjal. Ilyenkor azt éreztem, hogy nem is nézőtéren, hanem egy hűvös, ásványillatú hegy gyomrában vagyok, ahol tisztaság és ősi energia pulzál.

Minden alkalommal megszégyenülve kullogtam haza, mert titokban azt reméltem, hogy lehull a lepel, meglátom azt az arcát, amit előlem rejteget, és meggyűlölhetem. Igen! Gyűlölni akartam, hogy nem nevelt, hogy rábízott az anyjára, és csak hozta a gusztustalan masnis cipőket. És mégsem gyűlöltem, hanem magamra haragudtam, azért, hogy kifigyeltem, megbújtam a nézők között, hogy tetten érjem, és egyszer előállítsam, és az arcába üvöltsem: „Hogy képzeled? Engem elhagytál, és közben jót szórakozva illegeted magad a színpadon, mint egy rikító pipacs?!” De nem volt semmi, mindez elmaradt, a talpamtól a fejem búbjáig felhasított ez a nagy tehetség és a felismerés, hogy szürkén nem élhet, mert az árulás lenne önmagával szemben.

Itt a cukrászdában ez nem az a nő, alig ismerek rá. A kérdésemet is csak forgatja a krémes szájában, a mogyorószínű abroszon táncolnak az ujjai. Egy kísértetre haragszom, nem erre a hurkás hasú, rövid hajú asszonyra, aki Isten tudja, mit cipel magával születése óta.

– Mindig szerettelek, de volt egy sorsfeladatom! – most nem reszket a keze, a szemei rám feszülnek. Nincs jogom, hogy vallassam, de jólesik játszani a bírószerepet.

– Mindig, minden helyzetben szerettél? Legalább most ne hazudj! Szerettél anyák napjakor, mikor a maminak szavaltam a verset, szerettél, mikor beszéltem lázálmomban, a ballagásomon, a diplomaosztómon, szerettél, mikor elvetéltem? – hozzávágtam a sérelmeimet, mintha kiköltöztetnék egy lakót, aki lelakta a házamat, adósságokat halmozott fel, és becsapott. Mivel is dobálózhatok? Mivel dobálózhatok én, Hajnal Éva, negyvenhat éves építész, egy ilyen nő felé, mint Kardos Heléna, akinek élete kimeríthetetlen kút volt a színpadon, visszhangzó, éltető, mély és messzi tükör?!

Tudtam, hogy összetöröm, és hogy nincs ehhez jogom. Nincsenek kötelező szerepek, nem kell minden kártyával beszállni a játékba, nem kell minden nőnek nevelnie a gyermekét, nem kell mindenkinek áldozatot hoznia, mert akkor mi lenne a világgal? A tehetségeknek máshol kell áldozniuk, mert ők ezt kapták. Igen! Sorsfeladatul kapták.

Integetek a cukorszagú lánynak, jöhet a kávé. – Minden rendben? – kérdezi. Ahogy lélegzik, a kislánytetoválás hintázik. Anyám kavargatja a forró, habos italt, csilingel a porcelán, békeidő hangok.

– Igen, mindig szerettelek! – olyan puhán mondja, mintha vattába csomagolt köveket dobálna egymáshoz.

A háta mögé nyúl. Átad egy szalaggal átkötött dobozt. – Otthon bontsd ki! És kérlek, ne haragudj többé rám.

Egy év múlva érek a dobozhoz. Barna csomagolópapírjára csíkokat szab a redőny résein bekúszó fény. Egy ideig csak bámulom, elképzelem a csillogó hajpántokat, a csinos kis körömcipőket, a habos ruhákat. Aztán feltéptem a csomagolást, és csak nézem a hófehér tornacipőt, a farmert és a könyvet, amit találok benne. Nem tudom, miért, de azt érzem, hogy a zuhany alá kell állnom. A zuhanykabin langyos vize bőg helyettem.

Másnap felkeresem. Egy kórházban találok rá. Öntudatlan és madárcsontú asszony. Ez a szerep nem illik hozzá. Már nem akarom tetten érni, lerántani a leplet róla. Anyám már nem a színpadok fényében illegő pipacs. A szerepeket átadta másoknak, csöndesen elvonult, és hamarosan valahol messze, egy másik darabra kell majd készülnie. Ott talán anya lesz, és nem művész. Istenem, de fáj!

Szorítom a kezét, a bőre pergamenpapír. Arcához hajolok, nem érintem meg. Csak belebújok ebbe a meleg párába, amibe mindig is vágytam.
Fehér tornacipőm gumija hozzáér a rácsos ágy lábához. Felülök, nézem hintázó lábaimat. Az ablaküvegen csorog az eső, egy ág reccsen. Igen, már tudom. Rugalmas fűzfavessző a megbocsátás.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Fekete-fehér pöttyös (, 2024)
Kiadó: Helma
Feltöltés ideje: 2025-10-04 19:33:35
Utolsó módosítás ideje: 2025-10-05 08:42:33