Karaffa Gyula
A pokol bennünk van...
Nehezen fordult át a jobb oldalára. Oldalán, fenekén, sarkán rózsaszínű, nedvező sebek éktelenkedtek, az örökös fekvés nyomai. Fájdalmat már rég nem érzett, de testhelyzetéből adódóan kellemetlenül érezte magát. Zsibbadt karját, lábát mozgatni, nyújtóztatni csak segítséggel tudta volna. Napjai monoton egyformasággal teltek, amibe egy kis változatosságot csak az etetések hoztak. Nyugodtan mondhatjuk etetéseknek ezeket az egyformán zajló eseményeket, amit az ápoló személyzet más-más tagja végzett, a beosztásuktól függően. Farkaséhes volt mindig. A világot fel tudta volna falni, harapta, marcangolta volna az ételt, de erejéből csak a nyelésre tellett. Fuldokolva nyelte a falatot, mohósága általában káromkodásra ingerelte a személyzetet, hiszen nekik kellett takarítani az esetleg visszaköhögött darabokat a testéről, az ágyneműről, a padozatról. Mindent megevett és evett volna még. A porció kicsi volt, de sem ereje, sem kedve nem volt kérni. Ezektől. Evés után ugyanazzal a mohósággal itta ki a feléje nyújtott teáspoharat, a szája szegletén lecsurgó vékony csík ismét káromkodást csalt elő az ápolóból, de nem törődött vele. „Dögölj meg te is,- gondolta - a kurva anyádat!” - de szó nem hagyta el száját most sem, és már hetek óta. Kellemes volt „fejben” visszaszidni az ápolókat, a sors csak ennyit adott meg neki, ezt a csendes-szótlan visszapofázást, ezt a néma lázadást környezete ellen, mozgásra képtelen teste és tehetetlensége miatt. Pelenkáját leellenőrizték, kiürítették katéterzacskóját, takaróját visszaigazították és újra kezdődött kálváriája gondolataival, újra magára maradt múltja bűneivel és jelene értelmetlenségével. Igazából nem sajnált semmit. Talán ma is ugyanúgy cselekedne, ha módja lenne rá, ugyanúgy megölné a biztonsági őrt a pénzszállító kocsi hátsó ajtajánál. Csak ezt a fránya betegséget ne hozta volna az élet, akkor még a börtönt is csak nevette volna, de így? Az orvosok voltak egyedül azok, akik valami kis emberséggel közeledtek felé, ám köztük is volt, akit visszaszidott gondolatban, hiszen az is szidta őt. A szűk, levegőtlen szobába csak kevesen mentek be hozzá, többnyire csak azok, akiknek be kellett menniük. Emésztése rosszul működött, szinte állandó hasmenése volt. Az ürülék és a húgyszag sokszor elviselhetetlen keveréket alkotott, amit csak pillanatnyilag tudott felhígítani a pár percre kinyitott ablak rácsán beáramló szabad levegő. „Valahogy így élhetnek az állatok”- gondolta önkritikusan, ám ereje kevés volt ahhoz, hogy igazán bánja, vagy hogy tegyen is valamit ellene. Rokonai sorra elfeledkeztek róla, felesége mással állt össze, „Új bikával” – ahogy ennek a környezetnek a szlengjében mondják, de már ezt sem bánta. Már semmit sem bánt. Tompa egykedvűséggel vette tudomásul a vele történteket, mintha csak kintről, egy magaslatról szemlélte volna ezt a tehetetlen, bűzös, rothadó, felfekvéses, egyre soványodó csontos testet, a saját testét. „Meddig süllyedhet az ember, és meddig tart még ez a nyomorúság?” – kérdezte önmagát. Feladta. Talán, ha segítettek volna neki, talán, ha szóltak volna hozzá, ha beszéltek volna vele, neki, ha egy kezet érezhetett volna homlokán, mint ahogy egyszer régen anyja kezét érezte fején, amikor beteg volt, vagy mikor bajba került. Ismét gyerek szeretett volna lenni, összegömbölyödni és aludni, aludni, aludni. Lélegzete egyre nehezült, tüdejéből néha már le kellett szivatni egy géppel az összegyűlt folyadékot egy kellemetlen eljárással, orrán bevezetve egy csövet, le a tüdejébe. Ilyenkor rázta testét a fájdalom és agyában újra vad, embertelen káromkodások kavarogtak mindaddig, míg be nem fejezték a szivatást. Szeretet? Ugyan! Kényszerből ápolták. Érezte, hogy legszívesebben megfojtották volna őt, a gyilkost, aki megölt egy embert, hidegvérrel, pénzért, és újra megtenné most ezekkel a káromkodó, durva pokrócokkal, akik ugyanazzal a hidegvérrel vele is megtennék, ha nem védené tőlük a törvény. Mert más már nem védte! Egyre nehezebben teltek a percek, egyre jobban zakatolt a szíve, ha nem pumpálják tele gyógyszerekkel, rég vége lett volna már ennek az egésznek. „Tán jobb is lenne.” – morfondírozott. Erei, keringése nem sokáig bírta már, tüdeje szörtyögött, vizesedett, száján furcsa hab formájában fojt végig nyála, le a párnájára, összeizzadt lepedőjére. Aztán az est közeledtével lehunyta szemét. A rákötött „őr” vad csipogásba kezdett, riasztva az ápolókat. Konstatálták a helyzetet. Elővették az újraélesztő kellékeket. Megpróbálták egyszer. Kétszer. „El kell törni néhány bordáját, nehogy azt mondják később, nem tettünk meg mindent az újraélesztéskor” – mondta az idősebb, tapasztaltabb ápoló. Rátenyerelt mellkasára, nagyot nyomott rajta, míg csak egy roppanást nem hallott. Szakszerű mozdulattal csomagolták el a felszerelést, majd értesítették az ügyeletes orvost. "A zsidók pedig, hogy a testek szombaton át a keresztfán ne maradjanak, miután péntek
vala, kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait és vegyék le őket. Eljövének ezért a vitézek, és megtörék az elsőnek lábszárait és a másikét is, aki ő vele együtt feszíttetett meg; Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait." Ján.ev. 19, 31-33.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-12-12 23:36:28
Utolsó módosítás ideje: 2025-12-12 23:36:28
|
|
|
