Hát hajják, kinek pénze vagyon, nem biztos, hogy esze es vagyon véle. Erre szójjon ez a mese!

Eccer egy uraság igen sok lovat tartott. Hol sok lú van, ott sok széna szükségeltetik, s hol sok széna van, meg lú egybe, ott biza sok ganyé keletkezik. Merhogy azok ganyéznak állandójan. E mán csak így vagyon az emberekvel es. Szóval, felhatalmasodott az lúistállóba a ganyé. Mit vót mit tenni, az uraság elé állottak a szógák, lovászlegények, kocsissok, oszt kérdik tülle:

-Tekintetess uram! Mit méltóztatik parancsolni a lúistállóba felgyülemlett ganyé felől? Tán fel kék használni, be kék szántani, oszt jobb lenne a vetés tavasszal.

-Nem úgy van a!  Vermet ássatok az istálló végibe, oszt abba hagyíccsátok a ganyét.

-Oszt a verembül kikerülő főddel mit csánnyunk tekintetess úr? Aztat hová az anyánk picsájába tegyük?

-Hová, hová! Hát ássatok akkora vermet, hogy mind a ganyé, mind a főd beleférjen! Egyébként es, haggyatok tik éngemet az efféle dógokkal békibe! Máskor óggyátok meg magatok, ha valami gondotok van!

No, a ganyét azért kihordták a szógák, mert ki kell aztat hordanyi, ha mán a lovaknak a térgyéig ér. Hogy oszt hová tették, kise tuggya, de szép búzát arattak a sajáttyukon másévbe, az bizonyos. De hogy vermet se ástak, az es. Nem vótak azok bolondok! No az ilyen lehetetlen parancsokra mongya azóta a magyar ember, hogy:

 „Egy verembe két tömés.”