Tuggyák kendtek, hogy régen hogy büntették meg a tolvajokat? Nem? No elmesélem én maguknak szíves örömest!

Eccer régen kézre került egy fertelmessen elvetemült tolvaj, ki még az annya alól es kilopta vóna a lepedőt álmába, ha odahaza lakott vóna nálla. Mivel nem nálla lakott, így menekült meg az a szerencsétlen asszony a nagyobb szégyentül, hogy meglopta a saját fija.

No, de hogy szavamat ne feleggyem, abba az üdőbe a vót a szokás, hogy az ilyen elvetemült bitangokat felkötték egy fábul ácsolt lúra, s kiültették a vásár közepire, hogy kedvükre sziggyák, szapulják, köpköggyék a népek. Ezt es kitették a falovon a vásár közepire, joól odakötték a fanyereghe, hogy le ne dobja a lú a hátárul, el ne
szökgyön. Köpkötték es aztat a népek, de csak a bátorabbak, mer közbe fogát  vicsorgatta az emberekre, kajabált nékik, még tántán ű es visszapökött néhányszor egy-egy pofányi csulát. Véget ért a jóság, megunta a tömeg a köpdösést, a szapulást, mindenki ment a maga dógára. Csak egy fijatal, eszes legénke maratt csodálnyi a falovas katonát, igaz, annak es inkább a falú teccett. Hejj, de szívessen hazavitte vóna öccsejinek, húgajinak! Meg persze magának. Nézte, csak nézte a kikötött tolvajt, mire az megdühödött s rejákijáltott a legénykére:

-Takarocc te es hazafele a többi után! Ne bámujj itten, mer nem es tudom, mit csányok véled!

Eszes vót a legény, mint mán mondottam vala, nem szarta az öszve magát a hangos szóra, visszaválaszolt a tolvajnak izibe:

-Ha nem akarja kigyelmed, hogy bámujjam a lovát, hát nyargajjon el más uccába maga!

No, ez a történet es megmutassa, hogy a legvadabb oroszlány bajusszát es meg tuggya húzogatnyi egy kislegény es, csak előtte vagy el kell altatnyi a vadat, vagy le kell kötöznyi őkelmét.

Hát mosmán tuggyák maguk es, hogy mi vót a tolvajok jutalma régente. Máma mán nem így vagyon, máma mán a tolvaj nagyobb úr még a börtönybe es, mint az, kit meglopott. De ezér ma es mongya a magyar arra, ki büntetve vagyon, hogy:

 „Meg ültették vele a fa lovat.”