Meleg nyarunk volt. A kaszárnya ablaka sarkig kitárva sem tudta a megrekedt, fülledt levegőt kisöpörni az emeletesre összepakolt ágyak nyikorgó lábai közül. Napjaink monoton egyhangúsággal teltek, szigorú napirend és parancs szerint. Éjszaka a nyikorgó ágyakon az otthonról, a szeretteinkről álmodozva forgolódtunk. Ki a puha, illatos ágynemű után, ki a gőzölgő kedvenc étele után, ki a szerelme után sóhajtozott vágyakozva, várva, hogy a meleggel együtt letelik végre a ránk kimért másfél év is. Egy napon kultúros törzsőrmesterünk lépett körletünkbe:

-No, emberek! Megkérdezem, ki az,
aki szeretne kiszabadulni kicsit a laktanyából?

Szinte egy emberként üvöltött fel a szakasz:

-Én! Én is!

-Arról van szó, hogy Cégénydányádon van egy lánynevelő intézet. A vezetője régi ismerősöm, aki megemlítette, a gyerekek örülnének, ha egyszer ellátogatnánk hozzájuk egy hétvégén. Lehetőleg egy egész napra. Munkát nem kell végezni, csak a lányokkal
együtt részt venni az általuk szervezett programokban. Már nagyon készülnek ám! Várják a katona „bácsikat”!

Mindnyájan lázas izgalommal kezdtünk a készülődésbe. Tiszta egyenruhát vételeztünk az ellátó tiszttől, bakancsot takarítottunk, körletet rendeztünk, ha „hazaérünk”, ne
padlósikálással kelljen befejeznünk a napot. 
A laktanya igen bőkezű ajándékot készített össze a lányoknak. Bár katonás logikával, de valóban ésszerű dolgokat vittünk magunkkal: Több zsák krumplit, „madárlátta” katonakonzerveket, takarókat, apró szekrényeket, társasjátékokat. Mindezt felpakoltuk egy öreg Csepel teherautóra, amelyiken nekünk is el kellett még férnünk. Az utazás a zsúfoltság, a zötykölődés ellenére is vidáman telt, számunkra ismeretlen utakon, még sosem látott falvakon vezetett végig. Megérkezésünket valóban örömmel várták. Az intézet kapujában tízesével álltak a lakók, óvodáskorúaktól a nyolcadik osztályos
iskolás lányokig. A barátkozás, a beszélgetés könnyen indult meg közöttünk, mindegyikőnk azonnal három-négy önkéntes „kísérőt” kapott, akiket a nap végéig „levakarni” sem lehetett volna magunkról. Az ajándékokat apró kiáltásokkal, nevetve fogadták. A krumplit, konzerveket, takarókat, szekrényeket helyükre raktuk. A játékokat azonnal kiterítették az asztalokra s ki ezzel, ki azzal a játékkal kezdett új élmények, új kalandok kipróbálásába. Az igazgató ajánlatára a falu iskolájába vonultunk át ebédre. A sétaút alatt lakodalmas menet hömpölygött végig a főutcán, felszalagozott botú vőféllyel, a közös jövőt akaró ifjú párral, danolászó lakodalmi néppel, cintányéros, szaxofonos, hegedűs zenészekkel. Teli üvegekkel kínáltak bennünket is a vonulók, minden effélétől elzárt „szegény” katonákat, s ha meghúztuk netán egy-egy korty erejéig a felénk nyújtott flaskát, hát törzsőrmesterünk félrefordította fejét. Az iskolaudvaron legnagyobb meglepetésünkre szinte a falu egész lakossága bennünket várt már. Itt terítettek a nagyszámú gyülekezetnek. Az ebéd igen finomra sikeredett, és bőségesen jutott mindenkinek. A közös falatozás megelégedett hangjai zeneként csenghettek a szakácsnők fülében, mert mosolygósan kínáltak még.  Aztán kezdetét vette a víg forgatag, akadályversenyek, fogócskázás, játék, játék, játék. Bár még magasan járt a nap, de a tábortüzet most kellett meggyújtanunk, hiszen időnk rövidre szabott volt. Hatalmas fahasábokból épült a máglya, tüze az égig ért s körötte csendes áhítattal lesték a lányok a pattogó szikrákat.
Hozzám egy első osztályos, fekete szemű, hosszú copfos kis cigánylány ragaszkodott a legjobban, szinte az egész idő alatt el nem engedte volna a kezemet, bármerre is jártunk, bármit is csináltunk; szorította, mintha az élete is a kezemtől, ettől a neki felnőtt, meleg katonakéztől függött volna.  Bár nem sokat beszélgettünk együtt, mégis mintha egymáshoz tartoztunk volna, mintha régtől ismertük volna egymást. A játék elcsendesedett, a tábortűz elhamvadt, parazsa szelíd sustorgással köszönt el nézőseregétől. Feladatát elvégezte. Melegséggel töltötte tele az apró szemek tulajdonosainak lelkét s a mienkét is. 
Visszaballagtunk az intézetbe kocsinkhoz, indulnunk kellett, ha nem késő este akartunk visszaérni a laktanyába. A búcsúzkodás fájdalmasra sikeredett, egyikünket sem akart elereszteni a ránk akaszkodó kis „kullancs”-lány.

-Vigyél magaddal!  - mondta nekem a feketeszemű cigánylány.

-Vigyél magaddal! – zúgott a hazaúton végig a fülemben a könyörgés. Talán ezért, talán valami másért, amit még nem tudtunk megmagyarázni magunknak, de a visszautat alkohol nélküli részegségben, vad énekléssel töltöttük, a sírást sem szégyellve egymás előtt.
Talán a lányok a búcsút, a „szakítást” hamar kiheverték. Reménykedem benne. Hiszen hozzászoktak már az örökös csalódáshoz. De hogy közülünk sokan aznap értünk felnőtté, férfivá, emberré, az bizonyos!