No, vót eccer egy gazdag ember, de az olyan, de olyan gazdag vót, hogy az öregecskedő
feleségit es mással ciceréztette, s ha nem vót ollyan bolond ki csányja az asszonnak ingyér, hát még ű fizetett a nagy munkájér a pöcsösöknek, kik hajlandójak vótak kokasolni az asszont. Ű meg máshová járt bubbolnyi, oda, hol ingyér s fijatallal csányhatta, mer kaphatós vót a menyecske a jóra. E vót a heppje neki, na! Van ilyen!

Hát mit ad az Isten, eccer ez a gazdag ember odalett. Tuggya aztat mindenki, hogy a
halál ellen nincs orvosság, mer az mindenkit lekaszál, s előbb utóbb mindenki leteszi a kanalat! No, felhágott a gazdag ember is a Szent Mihály lovára, s általvágtatott véle a túlvilágra, s odadobta a kanalát a mennyeknek asztalára. Bizony, a mennyekbe jutott, bár vót sok fődi bűne, de mivel erőst hitte az Urat idele mindég, hát megadatott néki, hogy béjusson oda, hol már nincsen sénkinek se feleség, se kikapós menyecske, de még csak vágya sincsen a férfiembernek a bubbolásra, mer belűle is angyal lészen, s csak a mennyei Atya dicsőittésével van elfoglalva egész áltó napokat. Éccaka meg a kimerülcségtül örül, ha aludni bír, nemhogy pajzánkodnyi.

Szóval, meghótt a gazdag ember, de megmaratt a felesége idele, eccercsak reászakatt az a nagy gazdagság. Minden az üvé lett mi eddig közöss vót. Nem sokat siránkozott az ura után, mer ez az asszony bizony úgy beleszokott a fődi jóba, hogy mán a temetés másnapján kívánta vót, hogy alaposson megcicerézné valaki, s ehhez szívessen úgy tett vóna néki, ahogy a kendermagos tyúk szokta tenni az ő kis kakassának. Mit tegyen, hogy lelkének s testének sóvárgását elóccsa? Hiszen nem tudott arrul, hogy az ura vette neki a szeretőket, s azok se gondolták, hogy az asszonyho járjanak ingyér, ha nincs az ura, ki fizet nékik! No, nem kellett azért féltenyi az asszonyt, megvót annak a magához való eszi. Bément a konyhába, belenyult a bugyellárisba, s mostantul ű fizette meg a szeretőket, fijatalokat, idősebbeket, köpcöseket, nyurgákat, rövideket, hosszúakat, vékonyakat, vastagokat.

Jöttek is azok, akár a jókútra, nem vót hijány belőlük, s egészen az asszony haláláig
kitartottak amellett a ház mellett, még akkor is, ha mán nagyon öregecske lett az asszony. Látták eztet a falu népe, s ezóta mondják az okosabbjai a magyaroknak, hogy:

„A’ gazdag özvegy aszszony mindenkor harminc esztendős.”