Vót eccer egy gazdag úr, kinek mindene megvót, mit csak megkívánt, s azon felül is minden, mit csak megohajtott vóna. Vót neki csalággya is, szép lejánkája, legénykéje, s szerelmetes felesége, ki csak néki szépítette magát, csak az urának őtöszködött ki ünnepnapon, s hétközbe is csak az ű kivánságát leste vót mindenütt. Máncsak higgyék el, vannak ilyen asszonyok is, ha kendtek nem is tanákoztak véle! Kívánom, eccer öszvetanálkozzanak egy ilyenvel, oszt húzza a kendtek ujjára… a gyürüjit.

No, ez a gazdag ember csak egyet szeretett a vagyonábul igazán, a lovajit! De azokat olyannyira, hogy tán szebb vót az istállója, mint a háza, tán több zab jutott azoknak, mint étek a szógáknak, s a házanépének. Merhogy a lovaknak minden kijárt, a legszebb fedél, a legjobb abrak, a legszebb takaró, a legügyesebb szóga. Fénylettek is azoknak a szőri, akár a salamontöki, mind oly erős vót, hogy három lánc kellet a nyakukba, dufla szíj kellett nyűgnek a lábukra, hogy egyhelybe maraggyanak, mer csak mentek vóna, csak nyargaltak vóna neki a világnak s azon is túl, meg vissza. Hejj, de örült a gazda, de büszke vót a nevelésire, gondolta, még tán a királynak se nincsennek ilyen lovaji, mint néki.

Azomban eccer fenn járt Bratyiszlavába, münk közönségessen csak úgy mongyuk Pozsonba a mi emberünk, s ottan éppen a király lovaji közül vertek dobra nehányat, merhogy szegény vót a kincstár, szinszogtak az egerek, kellett a píz a felséges úrnak erre s arra, s mán nem vót honnan, mibül. No, ahogy nézdegéli, szemlélgeti a lovakat a gazdag ember, oly szépek vótak azok, hogy az üvéji csak igavonóknak állhattak vóna, vagy csak az eketaliga elé ezek mellett. El is szégyellette kicsit magát a gazdag ember az ű előbbi gondolattya milyatt, s megfogadta, királyi lú nékül haza nem megyen! Néki egy kell! Ha beledöglik, akkor is. Eladott hát a kupecnek mindenit, el a láncát a nyakábul, az aranygyűrűjit az ujjairul, a mentéjét a vállárul, a nadrágját a seggirül, de még a kapcáját is a csizsmájábul, darócba őtözött, de mégiscsak összvegyűlt a pénze, oszt megvehette az egyik paripát, kerek ezer dukátokért! Majd otthun felőtözik rendessen, gondolta. Ha megvette, hát hagy vigye, hazaballagott, mit ballagott, hazarepült a paripával, oszt béállította az istállóba azt is a többi közzé, oszt eldicsekedett vele mindenkinek, hogy néki ezerdukátos királyi paripára is tellett mán.

Eccer osztán tavasszal kihajtotta a lovajit a gazdag ember, ki a királyi paripát is a többi között, hogy egy kicsit nyargaljanak, szét ne vesse űköt az indulat, mi odabe az istállóba felgyülemlett bennök a télen. Hát ahogy nyargalnak, szaladoznak, eccercsak megcsúszott a királyi paripa patkója a friss pázsiton, oszt úgy hanyattvágta magát az a lú, ahogy illik. Nagyot nevetett ezen mind ki látta az esetet, oszt azóta mongyák a nagyravágyó emberre a szlovákok emígyen:  „Aj paripaza tisíc dukátov sa potkne.”
A magyarok meg úgy, hogy: Még az ezerdukátos paripa is megbotlik. Oszt mindakettőnek igaza vagyon!