Vérgörbe
’ 914-ben Jáger István és Péter János ereiben bujkált negyednyi jó magam. Mindkét 18 éves ifjú hadba indult az orosz frontra, előbbi Abonyból, utóbbi Nagylócról a Császár nevében és a Királyért. Aztán a túl felén a frontnak, meg a Cár-atyuska kívánságára gyűltek, gyülekeztek, majd hadakoztak az ifjú emberek, felvértezve minden bizonysággal, a küldetésüket illetően. A hadüzenet és az eskü értelmében a két fiatal magyar, ha kell, ottan ontja a vérét, ahol érik a muszkák. Tudjuk: A Császár nevében a Királyért, na meg a hazáért. Hát, amint az első nagy háború (szerintünk) javában tartott, a fent említettek közül mindketten beleestek a fogság azon válfajába, ahol nem holmi kalitka jelent akadályt a tovahaladásnak, hanem a magáért a Cár-atyuskáért életüket és vérüket ontó, marcona orosz vitézek túlereje az, ami gátat szabott a nevezetteknek. De így is: ISTENNEK HÁLA! Ezerszerte jobb ugyanis fertelmes fogságban sínylődni, mint elesni, holmi golyó által. (persze, most azért igen nehéz lenne belátni annak a lehetséges voltát, hogy bizony, nem kopoghatna e kéz ügyében e billentyűzet és hiába gőzölögne itten az asztalomon az igen kiváló arabica kávé, csak hűlne, hűlne, hűlne, míg nem valakinek ki kéne löttyinteni bele a mosdóba, veszendve minden csodás aromával, kellemmel)
Ezzel szemben, telt, múlt az idő, koruk hősei lassan - lassan beilleszkedtek a szörnyű nagy, ámde csöppet sem mesebeli nép fiai közé. Kemény lecke volt a túlélés körmönfont fortélyait, folyamatos készenlét (életre, halálra) közepette, elsajátítani, alkalmazni, tökélyre vinni. 1/2 Én: János és István a keresztségben, jelét adta annak az állhatatosságnak, tettrekészségnek, s természetesen annak a mérhetetlen honvágynak is, amit csak köszönni tudok a teremtőnek! Hálás vagyok azért is, hogy Abonyban felcseperedett, bizonyos Terék Julianna, akit szintén a teremtő áldott meg különleges szépséggel, sudár termettel, s hát nem kevés akarnoksággal, különösen, ami „Jáger Pista” iránti elkötelezett és kérlelhetetlen kitartását jelentette!
És itt megint csak egy „ISTENNEK HÁLA!” légyen!
...nem különben a jó Péter János is megtalálta a túlélés fonalát,
s nem kevés palóc huncutság révén. Bár egy szerencsétlen
csador-fellibbentést (esetleg szoknya?) követő üldöztetésből jutott el a szentpétervári világos éjszakába, a Taskent környéki gyapottáblák forrósodó világából. Itten aztán hallgatott az öröklétű Leninre, értve is, mert, hát a túléléshez nem árt a nyelvtudás. Végül 1919-ben egy ideig vöröskatonaként, majd egyszerű földművesnek ”álcázva” megtért, amolyan palóc Odüsszeuszként, a nagylóci dombok közé. Ott aztán a tűzrőlpattant Kocalik Bözsi bizony belegondolt abba, hogy a jó Péter Jánost szeretheti az Isten, hogy így hazatért a muszkáktól és ha Istennek ennyire tetszik ő, neki is jó lesz.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2026-01-26 16:28:34
Utolsó módosítás ideje: 2026-01-26 16:28:34
