A sárkány


György herceg, a Fehér király egyetlen fia ma ünnepelte tizenkettedik születésnapját. Hej de jól mulattak, zsíros pecsenyét ettek, mézes bort ittak, pörgött a zene, villogtak a fények, abban a sötét világban. Mert György sötétnek látta a világot és kegyetlennek. Aztán mikor végre nyugovóra térhetett, apja és anyja is elkísérte a szobájába. Ez szokatlan volt, mert mindig a dajkája mondott neki jóéjt. Gyermekkora azonban ma véget ért örökre.
-Holdanyó merre van? - kérdezte a fiú. Az ablak nyitva volt, s a király felmutatott az égre:
-Ott, ni - és kacagott hozzá, csak úgy rengett bele a vár fala.
Fakó volt a hold, elhalványították a tűzijáték fényei, s a díszes ruhák ragyogása. De még így is látszott szomorú arca, és halványan derengő főkötője. A királyné csendesen, elnézően mosolygott. Tudta mi vár fiacskájára, felkészülés az uralkodásra, kemény tanulás és kardforgatás. Ágyba is parancsolta tüstént. Apja azonban tapsolt egyet, s a szolgák behozták ajándékát, egy aranyló szőrű, apró kiskutyát, zöld selyempárnán. Az a kiskutya lett azontúl György legjobb barátja.
Amikor tehette  kiszökött vele a kertbe, és versenyt futottak.
-Nézzük meg a régi kutat. - mondta egy nap a kutyájának, s szaladtak a tiltott helyre, amitől eddig féltették. Nem volt abban a kútban, csak zavaros víz és korhadt falevelek.
-Nincs itt semmiféle titok, látod, - mondta György, s leheveredtek a fűbe. -Figyelj csak - szólalt meg aztán, -mi az a sötét felleg, ott a vár körül? 
Mintha ezernyi fekete varjú keringett volna. Pedig nem varjak voltak, hanem a fekete király katonái, akik ünnepélyesen vonultak be a vár kapuján. Apja testvéröccse a Fekete király, hajdan viszályban voltak, aztán megbékélt egy kisebb országrésszel. Ugyan mit akarhat? Látogatóba jött a nagy sereggel, vendégül látták, asztalhoz ültették. György is jelen volt, nagybátyja sötét mosollyal üdvözölte. Aztán az urak vadászni mentek, sokáig elvoltak, már esteledett. Mire visszatértek, egyikük saroglyán feküdt  egy eltévedt nyílvesszővel az oldalán. A Fehér király haldoklott. Utolsó szavaival a fiát emlegette. A királyné suhogó selyemruhában járt kelt a várban, mint egy fekete hattyú, aki nem leli a helyét. A vendégek nem akartak hazamenni. Ettek, ittak, otthon érezték magukat. A Fekete király kardjára esküdött, hogy megvédi az anyát es a fiát, oltalmára számíthatnak. Mit lehetett tenni? György a szobájában várakozott.
-Mi lesz most? - kérdezte kiskutyáját, aki szintén kérdőn nézett őrá.  Akkor kinyílt az ajtó, és a királyné lépett be, komolyan és ünnepélyesen.
-Holnap feleségül megyek a Fekete királyhoz. Az országnak vezetőre van szüksége, neked pedig apára, aki felkészít az uralkodásra. Hangja üresen csengett, olyan idegenül, mintha valaki más beszélt volna helyette. György átölelte kiskutyáját, és úgy érezte, mindennek vége. Előbb a dajkája hagyta el, aztán az apja, és most az anyja is, aki ismeri a Fekete királyt, mégis feleségül megy hozzá. Nem akarta látni a nagybátyját, de az anyja ráparancsolt, hogy kövesse őt, és üdvözölje az új királyt. Az esküvői vacsoránál is ott kellett ülnie az asztalnál, és azontúl soha többé nem vonulhatott félre, sétálni, játszani. Az élet megváltozott a kastélyban, főleg György számára. Korán reggel kiparancsolták az ágyból, hogy gyakorolja a kardforgatást, dárdahajítást, nyíllövést. Próbálkozott ő már ezekkel korábban is, és elég ügyesnek bizonyult. Ha apja megdícsérte, arca kipirult az örömtől. De most nem volt ki dícsérje. Oktatója keményen bánt vele, a többi ifjonc meg  kinevette, senki se nézte azt, hogy ő egy király fia. Hiszen a király meghalt. Most a szégyentől pirult az arca, hogy mindenki legyőzi, és gúnyolja. Neki ebből elege van. Eldobta a kardját.  Szaladt is az oktatója bepanaszolni a királynak. Az uralkodó dühös volt, amiért megzavarták.
-Ha engedetlen a herceg, használd az ostort, de jó erősen! S mivel a szolga hülledezett, még hozzá mennydörögte:
-Ez a parancsom!
Ostorral nógatták engedelmességre, mint egy állatot, így a vívás még nehezebben ment. Ahányszor hibázott, annyi ütést kapott. Estére merő vér lett az inge, és mikor szobájában végre ledőlhetett, kiskutyája nyüszítve nyalogatta a sebeit. Más társasága nem volt, a király senkit se engedett be hozzá. György annyira kimerült volt, hogy minden gondolat eltűnt a fejéből, csak annyit tudott, hogy most aludnia kell, mert már nem bírja nyitva tartani a szemét, aztán másnap kezdődik elölről az egész, és ennek már soha nem lesz vége. Minden este sötét, álomtalan álomba merült. A királyné beszélni próbált az uralkodóval, hogy bánjon kíméletesen a fiával, mert így csak tönkreteszi.
-Ugyan már, asszonyi beszéd! Miféle uralkodó lesz így belőle? Majd én emberségre tanítom!
 A királyi konyhán másképp vélekedtek. Furcsa dolgokról pusmogtak, Anyó, a herceg dajkája meg csöndben hallgatta őket.
-Meglásd, a Fekete király megöli a mi hercegünket.
-Ég óvjon minket!
-Mást is mondok még, amit hallottam. Van neki egy saját fia, azt szeretné felültetni a trónra.
-Soha nem volt felesége a Fekete királynak.
-De van egy törvénytelen fia, valahol, idegenben, az lesz a trónörökös, meglásd.
-Jaj, ég óvjon minket és hercegünket! 
A királyné még mindig feketében jár, szeme alatt sötét árkok. Fiát nem látta már hónapok óta. Aztán egy nap valóban eltűnt a herceg, keresték is, de hiába. Pedig nem ment messzire, csak a közeli erdőbe, és egy nagy fa alá bújt el kiskutyájával. Talán a halált várta. Hamarosan meg is érkezett nagy mennydörgéssel, szakadó esővel. Csoda, hogy a fába nem csapott a villám, az eső azonban egész éjszaka nem állt el. Reggelre mindketten reszkettek a láztól és kimerültségtől. György furcsa alakokat látott bolyongani, fáklyával a kezükben. "Bennünket keresnek", gondolta "De én nem félek." Feje lehanyatlott. 
Saját szobájában tért magához, szikrázó nap sütött be az ablakon.
-Drága fiam! - szólt hozzá az anyja örömmel. - Hála az égnek, hogy felébredtél végre. György tudta, hogy minden rossz, ami vele történt, igaz volt és nem csak álmodott.
-Hét álló napig feküdtél eszméletlenül, azt hittem már soha többé nem nézel rám, én egyetlen fiam!
-Hol van a kiskutyám? - kérdezte a herceg.
-Jaj, ne keresd, kimúlt. De téged gondos kezek ápoltak, és ezentúl  minden másképp lesz, a király megígérte nekem! 
-Hová temettétek a kutyámat?
-Nem tudom, talán az erdő szélére, vagy a kert végébe, a régi kúthoz. György hallgatott.
-Kibékülsz apáddal, ugye? - könyörögött a királyné. - Minden rendben lesz? Megígéred?
-Rendben, - mondta György, aztán fölkelt az ágyából. A következő napok újra kemény tanulással teltek. Mégis valóban más lett minden. Este nem várta már szobájában a kutyája. És nem is verték meg többet. A betegség alatt többet nőtt, mint egy egész év alatt. Erősebb is lett. Ellenfeleit percek alatt leterítette. És ez így ment mindennap. Lassan félni kezdtek tőle, és nem akadt senki, aki ki mert volna állni ellene. Oktatója felkereste az uralkodót. 
-György herceget mintha kicserélték volna. Azt mondom alábecsültük a fiút, sokkal tehetségesebb, mint hittük.
A király keze ökölbe szorult.
- A kardot se tudta megemelni! Hogy lehet ez?
- Bizony mondom, mintha karddal a kezében született volna!
A királyné büszke volt fiára, a király meg csak feketedett az irigységtől. És minél dühösebb volt az öreg király, a fiú annál elszántabb és erősebb lett.
Történt közben, hogy a Jóság tündére, aki egyben a herceg dajkája volt, sokszor látta könnyek között a fiút, s elhatározta, hogy segít rajta. Még aznap éjjel, mikor a kutyát eltemették, kicsi fa nőtt a síron. Reggelig nőtt, nyújtózkodott, mígnem karcsú leánnyá változott. Akkor a tündér eltűnt és a leányt sorsára hagyta. Ilyen csoda azokban az időkben megeshetett. A sírból nőtt teremtmény elindult a világba, ahol senkit sem ismert.  Amikor meglátta a királyi várat, rögtön odaszaladt, de az őrök elzavarták. Akkor a város felé vette az útját, ott meg az utcakölykök dobálták meg kővel. Elbujdosott hát az erdőbe, ahová György is annak idején, a zivatarban. De szép az erdő, és milyen jószagú! Égbe nyúló fák! Megölelte őket. Amott egy tisztás, körbetáncolta, aztán leheveredett és boldogan hengergőzött, bukfencezett a színes virágágyon. Itt fog aludni. Azám! De leszállt az est és lehült a levegő. Didergett. Hol keressen oltalmat? Addig kóborolt, míg egy nagy odvas fára nem lelt, abban bújt el.  Reggel, mikor fölkelt  igencsak éhes volt. És Természet Anya terített asztallal várta, csak körbe kellett járni az erdőt, volt bőven, szeder, málna, szamóca. Jót evett, aztán táncraperdült örömében. Így látta meg őt egy szép napon György, aki vadászni ment az erdőbe. Éppen egy őzet vett üldözőbe, de szem elől tévesztette. Fáradtan, szállt le a lováról, s akkor pillantotta meg a virágokkal ékesített odút.
-Hát ez meg mi a csoda?
Hamarosan meglátta a lányforma teremtményt is. Mi tagadás, megörült neki.
-Ki vagy te kishúgom, hogy kerültél ide?
 A lány nem félt, ismerősnek tűnt neki a herceg, felelt is valamit, a maga tündérnyelvén és a herceg minden szavát értette. Nem is sokban különbözött a tündérek nyelve az emberekétől.
 -Ó de örülök neked, tudnál adni egy pohár vizet?
A lánynak nem volt pohara, így a kezében hozta a vizet, olyan ügyesen, hogy ki se folyt az ujjai közül. György lenyűgözve ivott, mintha varázsital lenne.
-Lepihenhetek itt nálad? - kérdezte, s választ sem várva, leheveredett a selymes fűre. A lány meg melléje ült, s a herceg fejét az ölébe vonta.
 -Ó de finomak az ujjaid...
Fáradtsága elmúlt, s úgy érezte órákig tudna pihenni az ismeretlen leány ölében. Akkor tért csak magához, amikor látta lemenni a napot a távolban.
-Mennem kell, már várnak. - mondta és feltápászkodott.
Pedig a lány azt hitte, hogy a herceg itt marad vele örökre. 
-Na ne nézz rám ilyen szomorúan, nem más tündérlányok várnak, hanem csak az udvar, és a kötelesség. De majd újra eljövök! - ígérte, s azzal elvágtatott.
Sok-sok hét telt el, ám a herceg nem jött. A lány mindennap szedett neki szedret, szamócát, mindennap kicsinosította a fekhelyét,  és virágot font a hajába, úgy várta, s mégsem jött.  A virág elhervadt, a gyümölcs elfonnyadt. A lány nem tudhatta, hogy a herceg milyen ügyben jár, hogy meg kell erősödnie, mert veszélyben a rangja és az öröksége, és ha kitúrják, mehet isten hírével, akkor ő sem lesz több, mint ez az egyszerű lény, itt az erdő közepén. 
Végre egy késő augusztusi napon megjelent, talán csak azért, hogy lássa, van-e még lakója a kis odúnak? Mindent úgy talált ott, ahogy azelőtt volt, a lány megint magához ölelte, ő pedig átadta magát a nyugalomnak, s szinte félálomban hallgatta, miket mesél neki ez az ismeretlen lény a tündérek világáról. A fiú hitte is meg nem is, lehet az esze ott se járt, de azért jóleső borzongást érzett, valami olyat, ami még gyermekkori emlékeiben rejtőzött. Hajnalban aztán elvágtatott, s megint magára hagyta a lányt az erdőben.
Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, a fák levelei megsárgultak, a levegő hűvös lett, s az erdő lakója egyre jobban fázott. Senki se viselte gondját, a herceg rég járt erre, a Jóság tündére még régebben. Rongyosan és éhesen bement a városba, és félelmét legyőzve elszegődött a királyi konyhához. Szállása nem volt fényűzőbb, mint az erdőben, de boldog volt, hogy a herceg közelében lehet. Bár így se látta hetekig. Csak azt látta, hogy nagy az izgalom, jön a sárkány, suttogták mindenfelé.
-Miféle sárkány? - kérdezte megrettenve.
-Akivel a herceg meg fog vívni. Százszorta erősebb nála, hét fejéből lövelli a gyűlölet lángját!
Több se kellett neki, mikor nem vették észre, besurrant a palotába. Illetve az egyik őr mintha észrevette volna. Ám azt hitte, csak egy kiskutya. A lány nem tudta merre van a herceg szobája, de rögtön odatalált. Már esteledett, György nem volt otthon, másfelé járt, másféle lányokkal mulatott, s csak úgy éjfél körül ért haza. Mikor le akart feküdni, látta, hogy valami mozog az ágya körül.
-Hogy kerülsz ide? - mordult rá, mikor felismerte. - Mi a fenének jöttél ?
De azért csak megölelgette. Aztán előkeresett egy régi, rongyos selyempárnát és ledobta a földre, hogy a lány arra feküdjön, és hagyja őt aludni, mert fáradt. A hű társ boldogan hajtotta fejét a párnára, és reggelig hallgatta a herceg szuszogását. Pitymallatkor György gyengéden kidobta az ajtón. Azt mondta, most már hagyja őt békén.
-Nem akarom, hogy találkozz a sárkánnyal, - nézett rá a lány szomorúan. - Meg fog ölni.
-Ne félts te engem!
Mesterien forgatott már minden fegyvert, bár tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Hét nap és hét éjszaka volt még addig. A lány mindennap be akart surranni hozzá, de György meghagyta az őröknek, hogy ne engedjék. Akkor csak ácsorgott naphosszat a várfal alatt, és bámulta a herceg ablakát. Napokig várhatott. Enni is elfelejtett, csak sírt, nyüszített. Egyszer, amikor az őrök éppen részegek voltak, mégis beszökött. György otthon volt, de nem haragudott, megengedte, hogy nála aludjon. Szép cirádás tükör volt a szobában, s amikor a herceg megölelte, a lány látta benne kettejüket, és boldog volt. De reggel, mikor a herceg el akarta küldeni, sírva kérte, hogy ne. György dühbe gurult. Nem elég a bajvívás, még itt van ez is.
-Takarodj, meg ne lássalak itt többet!
És akkor a lány észrevette a tükörben, hogy a sárkány nem más, mint György maga. Meg akarta neki mondani, de a fiú szeme dühös lángot lövellt.
Tél volt, a lány megint csak ott állt a várfal mellett, reszketett és csodálkozva nézte a hulló pelyheket. Milyen szépek, s amint a kezére hullnak, semmivé lesznek. Odabent égett a tűz a kandallókban, az urak nagy asztalnál ettek, és udvari zenészek húzták a pörgős talpalávalót. Megérkezett már az ellenfél is, ott ült velük az asztalnál, Györggyel szemben. Néha farkasszemet néztek. A kedélyek megnyugodtak a városban, hiszen mindenki látta, hogy nem sárkánnyal fog vívni a herceg, hanem egy délceg, előkelő lovaggal. György már nem az az álmodozó fiú, aki hajdanán volt, ugyanolyan kemény legény, mint a másik. Nehéz küzdelem lesz. De biztos volt magában. Őt soha, senki nem verheti meg többet. Mellette ültek kedvenc vadászkutyái. Az egyiknek megsimogatta a fejét. Mutatványosok is jöttek, hogy szórakoztassák az urakat. Ám a herceg gondolatai messze jártak. Még nincs mit ünnepelni, még három egész nap van addig. György nem sejtette, hogy a várfal mellől két szempár nézi szüntelen, talán még a falon keresztül is, minden lépését, minden nap és minden éjjel. A lány az ég alatt feküdt, reszketett a hidegtől, de úgy érezte, addig nem hunyhatja le a szemét, míg nem látja még egyszer a herceget.
És eljött a bajvívás napja. Látta messziről, amikor a fehér és fekete lovag egymásnak ront, de hogy melyik a herceg, azt nem tudhatta, mert sisakrostély takarta el arcukat. Órák hosszat tartott a küzdelem.
"Jaj, nem alhatok el, míg vége nem lesz, pedig minden hiábavaló."
Egyszer, mikor egy pillanatra elnyomta az álom, meglátta a fehér lovagot, amint odajön hozzá, gyöngéden föléje hajol, és egy fehér fátylat terít a fejére. A fátyol szép volt, jégvirágok csillogtak rajta. Akkor megborzongott és felébredt, csak egy pillanatra, amikor a fehér lovag éppen leterítette ellenfelét. Azt már nem láthatta, kit rejtett a sisak, mert szemei örökre lecsukódtak.
Nos a győztes nem volt más, mint György herceg. Sikerült megvédenie örökségét, rangját, a nép büszke lehetett rá, hiszen bebizonyította, hogy méltó az uralkodásra. Most már ünnepelhettek! Szólt a zene, villogtak a fények, táncoltak reggelig. György elégedett volt, legalábbis úgy érezte. De az a keserű vonás, ami már ifjúkorában árnyékot vetett rá, most is ott volt az arcán. Ej, a leányok nem hagyták sokáig merengeni. Szikrázott a napfény és ők mindenáron szánkózni akartak, mégpedig csengős, lovasszánon. Elindult a vidám társaság, siklottak a havon. Ám egyszer csak elakadtak valamiben.
-Mi az ördög?-  kérdezte György.
-Semmi, felség, csak egy megfagyott kutya teteme.
A herceg leszállt a szánkóról és megnézte. Szegény állat, így kellett elpusztulnia, mormogta magában. És eszébe jutott az ő régi kiskutyája. Talán ezért sajnálkozott. Meg azért, mert jószívű ember volt, mint mindenki, aki az állatokat szereti.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-06-13 00:03:39
Utolsó módosítás ideje: 2026-06-13 00:12:30