Világállás-jelentés tõlem

Hideg fejjel
kikristályosodó céltalanságok felé
önpusztító düh és rettegő féligazságok
nyitott ablakán át bámulok utánatok

Nem,
nem akarok!
Nem akarok emlékezni többé
sem bánatotokra se örömömre!
Elvesztegethető időm végére értem -

Eloldalognék
csukott szemmel a fényúton
Tőletek (felétek?) el –

De az út
Az Út fénytelenre vált hirtelen
mint elszívott cigaretta füstje ködlik csak előttem
porló hamutalaját tapossa lábam –

Az Út elégett?!
Akkor mostantól hová
hogyan és merre léphetnék tovább?

Nem felelek többé.
Magamnak. Nektek.
Senkinek.
Semmiért.

Hiszen

„ Mit is mondhatnék nektek valódit”
ünnepélyesen –

(és hátrahúzódva mint örömtelen
bűnös a gyóntatószék mellől)
s lazítva undoromon
valamint
megtagadott könny-sziporkáim maradékát
mélyre lenyelve –

Jelentem:

Hölgyeim! Uraim!
A Világteremtés – szerintem,
Ahogy a Világ most kinéz –
még nincs befejezve!

*
- az idézet-sor saját versből van...

2005. április.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.