Mezei dal

Az Idő ott volt, vélem
a mezőn, hintaszékben.
Szakálla szétezüstlött.
Fújta a felhőfüstöt.

Az ujját csend-bogárka
gyűrűzte nemsokára.
Szemében gúnyos kékkel
ringott versenyt a széllel.

Messze az erdő holtan
feküdt fényes pokolban.
Volt-fák fekete torka
ásított e pokolra.

Egy seholsincs-madárka
ősz dalát sírta-szállta.
Az Idő nézte-nézte.
Ringott a hintaszéke.

A mező ment a voltba,
holtak mögötti holtba.
A Semmi ott volt vélem
sírós madárhang-szélben.

Az Idő szólt: -  Csak ennyi
a Minden: semmi, semmi.
A fújó szélre dűltem
Semmiben elmerülten.

Láttam lobbanni lángot:
pusztított csöpp világot.
A Semmi újra s újra
e lángot szertefújta.

Az Idő ott ring vélem
e mezőn, hintaszékben.
Csillagom bús kereszten.
Szívembe eltemettem.

Holtakba is bevágja
körmét kínzók világa,
s csupán a Semmi lángol
rút Mindent-akarásból.

Csillog széltükrű nincsen:
a Semmi minden, minden.
Égtükrű szél jelenti:
a Minden semmi, semmi.

Bennem úgy kél a Minden:
keze már bús kilincsen.
Búcsúzik minden szóban
más égre utazóban,

s csupán a Semmi éget
itt csillag-messzeséget:
gyönyörű fénye ott van
sohsemvolt csillagomban.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1998/2