Erdei út

Harkályhang perdül, gyorsul, bereked.
Elsurrannak sötét faemberek.

Erdei kútban gyíkkirály ragyog:
zöld tűz ölel kigyúlt pillanatot.

Lent barna szemek és fent égfehér.
Ösvény-életünk kék semmibe ér,

s kiálthatunk kút-alagúton át:
visszhangtalan a visszhangos világ.

Újra a harkály. Rekedt hangjele
perdül s az erdő megperdül vele,

s vele örvénylik ösvény-életünk:
szűkült szemekből semmibe megyünk.

Várjatok, én is semmibe megyek,
elsurranó sötét faemberek!

Az én ruhám is kifosztott idő.
Az én kezem is fáradt, remegő.

Harkályhang perdül, gyorsul, bereked.
Várjatok meg, sötét faemberek!

Pergő harkályhang, égfehér s a kék
körülfogja az elkésett mesét.

Mesét, mely bennem eddig hallgatott:
őrzött egy láthatatlan csillagot.

S habár ruhám most kifosztott idő:
ez a csillag szívemben egyre nő.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1998/3