Visszaszámlálás

volt abban valami sorsszerű
ahogy a barna pillantás gitárszólója
- mint egy gyenge húr –
kettészakadt

sem képeidhez, sem életedhez
nem találsz koncepciót,
se istent, se embert,
se önmagad

tehetetlenül szemléled,
ahogy magzatként bújik meg
a belédnyomorított pusztulás
szíved alatt,

s hogy nincs múlandóbb, mint
az elvesztett végtelen, sem
pedig állandóbb, mint egyetlen
pillanat

és bizony sírni fogsz, ha kínzóid elhagynak végül

ezer nevet kiáltasz az éjbe,
istenekét, barátokét, ördögét,
mert bajban vagy, de nem jön rá
felelet

éjszakák, dobpergős, harmatos szelében
lelkeket sodor a Nagy Folyó,
kik hívnának, de nem tudják
nevedet,

hiszen nincs olyanod; a létezés
dögcéduláját csak az viselheti,
akiben még kering némi
szeretet

a magány gödrébe a részeg lélek beleszédül

ha kalap lennél, a hóesés olyan
fekete nehézséggel ülné meg
hetykén felfele görbített
karimádat,

ahogyan fekete lelkedre telepszik
a hideg fehérnek tűnő,
bűzlő fekete s pokolforró
önimádat

magadra maradva mégis, mit hívsz segítségül?

két kezedből összefont
túlvilági kötélhágcsó:
fogd imádat,
fegyvered
ez maradt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.