()

Nem jó a csend. Fel akarom rázni
álmából a haldokló világot.
Reszketve nézem, melkasa
emelkedik-e még, és
megkönnyebbülök, ha látom
nehézkes lélegzetvételét.
Reggel négy lábon, délben kettőn,
este hármon bicegett,
aztán éjjel a segge alá toltak
egy széket, meg négy kereket.
Moll. Ezt mondta a társam,
aki segít őt életben tartani,
s ő felém sóhajtott hálásan
- mivel mást nem tud mondani.
meghalsz a harmincharmadik oldalon;
tudom, most a tizennyolcadikon járok,
érzem, hogy nincs sehol oltalom,
sokasodnak a talányok,
jobb kezemet kitartom a szélbe,
hátha majd az veszi észre,
aki elvisz célomig az anyósülésen,
és hálából kenyeret öntök csorba poharába.
Jogom van az életre, kötelezettségem a halálra,
jaj, a végrehajtó már a szomszédnál csenget.
Ébredj, haldokló világ, köhögd fel a csendet,
ami lecsorog tüdődbe és megfojt.


A fal, aminek mindig nekidőltél
most üres nélküled. Előtte térdelek,
és hátam mögött összekacagnak
a kócos, ősz hajú kísértetek.
Mellettük csak egy sovány,
fekete vonalnak látszom.
Térdelj mellém a falhoz,
élőholt barátom,
és könnyes szemmel, hangosan kiáltva
vésd körmöddel nevedet a múlt betonfalába






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.