Életembe zártan
Mily messze robajló, örök tengereken
rohantam az éjbe, már nem tudom.
Mily velőig sújtó, mély sebeken
fájtam én szüntelen csak azt tudom.
Mikor minden kimúlt, s úsztam hosszan,
nagy lángsodrú fény gyúlt, s én napoztam.
Akkor feledtem én nem én hoztam
E gyönyör élettől visszakoztam.
Megtanultam régen alább menni,
erőmből elfojtón, visszavenni.
Elnyomni magamat önpusztítón,
lélek-lengedezve, megtisztítón.
Leadtam, feladtam, mi emberi,
lelkem a testemet, csak azt veri.
Nem is háborgatón, megnyugodva
hajlok önmagamba az álmokba.
Ez az álom rám ül, terpeszkedik,
egy láthatatlanként ereszkedik,
Csont-tömör a súlya, s földre teremt,
selyemkendő ujja félve dereng.
Kínos bevallanom ezt a szégyent,
és fáj kimondanom, de úgy bizony.
Mert fáj életemben ez a tétlen,
aki belém tölt kínt, bűnös viszonyt.
Mert volt úgy, hogy ez volt szükségletem,
nem volt felelősség, vak volt szemem.
Mert nem kellett látnom, soha, bizony.
mert tétlenség nem volt, marás, iszony.
De fellebbentem most a fátylakat;
képtelenbe nyúló, mély vágyakat,
a fejemben élő ezer adat,
a képletük bezzeg, meg nem adat
S ha összetörhetném ezt az álmot,
üveglapként millió szilánkra;
téboly tengeréből úszva, szállva
menekülnék el én, karjaidba.
És mi összetörött, eggyé forr az,
nem ölelsz magadhoz, inkább sújtasz.
Hisz szemedben látom önmagamat,
e tükör súgja meg; rég halott vagy.
És e mély álomból messze lestem,
lelkem valójától messze estem.
Kiléptem magamból régen vártam.
Majdan felébredtem életembe zártan.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra
