MIKOR A HÓ SÖTÉTTEL ÖSSZEOLVAD

Mikor a hó sötéttel összeolvad,
már csak legyint tűnődő nincs-remény.
Fent hideg tűit csillag egyre szórja,
s felsóhajt lent hiába-költemény.

Egy-egy madár még száll, de már a csendben,
a végtelenben egyedül vagyunk:
meg-meghallgatjuk olykor szívverésünk,
s a Nagy Hallgatás mélyén hallgatunk.

Az életünk? A hó, mely fényvirágos,
ha küszöbünkhöz tavasz közeleg,
majd szín mesél, majd íz mesél, majd újra
esőarcok könnyes meséje lesz,

és újra hó, sötéttel összeovad.
Volt körforgások emléke ragyog.
Hideg-kegyetlen tűit csillag szórja, -
de hol van egykor-álmod, Csillagod?

A Nagy Körforgás közönyét nem érted, -
de a nemértést bevallani fáj.
Van, aki hisz a fehér Nincs-királyban,
sőt, elhiszi: Mindent Látó Király.

Te nem hiszel. S békítő feketében,
s Édenkertben sem, amelyet a nap
nyitott ki egykor aranykulcs-meleggel,
s máris bezárt sötétlő pillanat.

Te nem hiszel. Nem hisz könnyen a költő!
Fut bár a vér, - ellentét a szíven:
a világ gazdag, s szegénynél szegényebb!
Semmi - Minden, s a Minden - Semmi sem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.