Rakétás rapszódia

                                                                                                                   Azok emlékre,akik hittel,s áldozattal
                                                                                                                   bábáskodtak az égi rakéták
                                                                                                                   bölcsőjénél.
                                                                                                                                          / SL/
Nem voltak hősök, sem lángoló fároszok
Próféta,megváltó nem volt köztük egysem
De hitük hatalmasabb volt,mint a tenger
Hogy magát az embert százszor megteremtse
Erdők,hegyek szülték,garnizonok óvták
Őrizte titkukat a föld szemlesütve
Fékeveszett, tüzes sárkányparipákra
Függönyt eresztett a légtér kékezüstje
Nyitott volt a szívük,és a szavuk tiszta
Könnyű a lelkük, mint fényre ébredőknek
De hadat üzentek,ha máglyára vitték
Tenyér igazával a sanda öklöknek
Óh hányszor vetettek béklyót szárnyaikra
Az égre feszülő hallgatag rakéták
S hányszor álmodták,hogy hamuvá enyészik
Csillagtestük a köd hulló fügönyén át
Priccsen,lázban,hideglelésben ébredtek
Kavarta a füst a csontszín baraktábort
Víjjogó szirénák jaja hullt a hóra
Még jéggé fagyott álmuk ölelni vágyott
Mikor egetfaló, vicsorgó fogakkal
Húsukba tépett romgyolt hada a szélnek
S indultak oda,hol a tejút fehérlik
S bölcsője,majd sírja ring az ég seregének
Gépek zuhantak,raszterek fénye lobbant
Mennybéli orgiát csaptak a gépágyúk
Fogyó hold üzent az ősi föld ölének
Kréterek keserű teste zuhant rájuk
Így éltek Ők!Hol a nap kelt,s leáldozott
Fegyver-kaszabolta,gyengülő,hű szívvel
Hol lángolt a nyár, és közel volt az égbolt
Ábránd fakasztó,csalfa szivárvány színnel
Megszállott volt mind,aki ebbe belevágott
Kit menny,és pokol tüzébe sodort a vágy
Kifeszítették ég, és föld karja közé
S vérük perzselve gyúlt fel,mint a szalaláng
Ma hitüket rútúl hányan összetörnék
S feledtetnék torzzá nőtt,törpe termeszek
Hogy amit a földön alkotott az ember
Az csak a vérükből sarjadva létezett
S védi még röghöz kötött rabszolga göggel
Mert esküt tettek e népre, e hazára
Mégha enyhítő sikolyos örömüknek
Csak önön kínjuk oldása is az ára
S amerre jártak,lángoló hegyek felett
Mert hitték:nap,hold,csillag,minden övék lett
Égi gyűrűt vontak a városok köré
Rakétáikkal a kék-zord messzeségben
S vágyuk ma is heves,szomjuk mérhetetlen
Ezt kapták a sorstól,és nem is semmiség
Gyávaság helyett a bűnös merészséget
Közös jussként,mely a sírjukig elkisér
S ha majd jő az óra,s vak éj borul rájuk
Kétszer hal meg az,kit ide szült a végzet
Erdők,hegyek ölén,két életnyi bajra
Hol a lassú tűz is gyorsabban emészt meg
Hogy elinduljonak bosszútlan sebekkel
Egy sors,egy beteljesült élet szavára
Utolsó ostromra fel a csillagokig
S higgye mind, ki itt járt,nem éltek hiábat


         2002 03 19







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.