A KIKÖTÕ

A Kikötő? Azt sohasem szerettem.
Csak megértettem. Itta rossz borát
a matróz álmos, hályogos pohárból,  -
és kereste körbezárt önmagát.

A Kikötőben minden-minden bántott:
butított senkik, gyűlölet-ima,
önmagát is becsapó kocsmacégér,
szeszhozta szó, istenek torz fia.

Az én elemem éber tengerálom,
egyedüllét, szabadság-félelem:
a szabadságban szintén félelem van,
s új tájat egyre vágyó végtelen.

A Kikötő? Lassan már messze-messze
nekem a magát áltató világ,
gajdoló ének, mocsok-kocsmacégér,
föld, ahol istent gyűlölet imád.

Az én elemem: szél-víz végtelenje.
Nem a megígért földet keresem:
csillag-égbolttal egyesülő Nincsen
csendje zúgjon, hallgasson szívemen.

A Kikötő? E szennyes kocsmaemlék?
Ott most összekap sok hitvány halott.
Ó, kis vitorla-vers! A Végtelenség
szélén látod-e azt a Csillagot?

Nem látod? Mégis-mégis vár a Tenger.
Kíváncsi égbolt Ninccsel egyesül.
Ó, az a NINCS mennyivel több a VAN-nál!  -
súgja a szív. A szív,  -  itt, legbelül.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.