Szobor a Dunánál, balra

Szobor a Dunánál, balra
(In memoriam J.A.)


Leültem, feszülten itt a parkban,
Most is itt ülök zavartan,
A bronzba zárva,
Egyedül, akár egy árva.

Magamnak annyi mása,
Magamnak vagyok csak a társa,
Verseimben, magam magányán,

S térek vissza egyre-másra,
E park szórt árnyán,
Magamra várva.

Ülnék én itt nyugton, a Dunánál,
S talpam alatt e márvány,
Lágy hullámokat vetne.

Kabátom letenném keresztbe,
Magam mellé, várva,
Hogy történjék valami már ma.

Itt várnám, hogy mit hoz el az este,
Munkát vagy sztrájkot fejez be
Az orvos, a tanító vagy éppen a munkás,

Egy panaszra éhes más, valami új Júdás,
S a szívét ablaknyira tárva,
Öntené panaszát a világra.

Itt hallgatnám, erõsen kívánva,
Hátha nem telt el az idõ hiába!


S Új Krisztus kel fel az új nappal,
Itt vitáznék megannyi újféle pappal.
S vágnám õket a füstölõmmel hátba!
Zavarva mindet szerte a világba!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.