KESERÛ DAL

Omlik az ember alkotta szörny,
Ó mily sok emberi könny.
Tapadt már álruhádhoz,
Ehhez a sérthetetlen palásthoz.

Népek milliói könnye rajtad,
Csak hogy rabigába hajtsad.
Minden embert rabszolgává,
Magadat kikiáltod zsarnokává.

Ó te sérthetetlen nagy ráció,
Ha nevedet ejtené egy rossz szó.
Akárcsak versemben zokszó,
Halált osztanál, mint a kígyó.

A szólás szabadságát hirdeted,
De ki sérteget, azt kitekered.
A falanszter egy gyermekmese,
Hozzád képest a fele se.

Nagy büszkén e szép mesének,
Gyáván, minden népek bedőlnek.
Csak az elv jó, ennek tartanak,
Mint minden elvet, megrontottak.

Majd pont téged kímélnének?
Minden kincsünket felélnek.
Vedd elejét gyáva terveiknek,          
Ha győznek, húsunkból esznek.

Oh ember, hát levizsgáztál,
Minden reménységed Te voltál.
Elbuktál, szintúgy a jövendőd,
Szedd össze hát minden erőd.

Próbálj ki akár ezer új dolgot,
Amíg magatokban forogtok.
Minden próba vezet kudarcra,
Mert nem Isten a megáldója.

Eltemetnek minket kicsinyeket,
Kik kihasználják becses nevedet.
Szedd hát össze mi menthető,
Teremjen virágot e nagy temető.

Még nem késő a hantból felsírni,
A történelem hústábláira felírni.
Győz újra az igaz szabadság,
Vagy következik az örök rabság!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.